Szolgálati közlemény

Helló Kedves Mindenki!


A mai napra az volt a tervem, hogy megírom az elmaradt bejegyzéseket - de a mostoha élet közbeavatkozott olyan formán, hogy heves internet allergiát szabadított a laptopra. Momentán a mobilomon rovom e sorokat. Baromi kényelmetlen. Szóval csak jelzem: majd jövök. Egyszer. Addig is kellemetes ünnepi készülődést :)

Sylvia Plath: Az üvegbura

Forrás: Európa

Esther, az ösztöndíjas költőpalánta tizenegy társával egy hónapot tölthet New Yorkban - lényegében bulizással, meg egy kis munkával egy divatlapnál. De valami nem stimmel: nem örül úgy a lehetőségnek, ahogy azt elvárnák tőle. Ahogy telnek a napok, egyre több hibát fedez fel saját magában - és mire észrevenné, hogy épp gatyafékkel szánkázik lefelé egy kútmély gödör falán, már rég az alján csücsül.

Ez a könyv már hosszú-hosszú évek óta porosodott a várólistámon, és az az igazság, hogy ennek részben az volt az oka, hogy... nem érdekelt igazán. Csak úgynevezett alapkönyvként tartottam nyilván, és egy időben úgy gondoltam, hogy azokat minden valamirevaló betűbolondnak egyszer el kell olvasni. Ami nyilvánvalóan hülyeség, mostanra beláttam én is. Már nem tudom felidézni, mi volt az a döccenő az életemben, ami mégis felé kanyarította figyelmemet, de bármi volt is: hálás vagyok érte, mert kár lett volna kihagyni ezt a regényt.

Féltem hogy csak egy nyivákoló, elkényeztetett kislánynak fogom látni a főszereplőt, de nem így történt. Nem rajongtam érte, de megértettem őt. A feje fölé tornyosuló elvárások miatt érzett kétségbeesését, azt hogy képtelen egyetlen egyet kiválasztani az előtte sorakozó lehetőségek közül, hogy aztán egész életében azon az úton caplasson tovább. Hogy a nett, tanulmányi sikerekkel ékes kis élete után mekkora pofont jelenthet egy-egy kritikus megjegyzés, és hogy ha azok kis csokorba gyűltek már, egy utolsó oldalvágás milyen nagyon könnyen lök a mélybe - és milyen kurva nehéz onnét kimászni. A szerencsés keveseket kivéve mindenki megjárja egyszer-kétszer a maga poklát az életben, még ha nem is ilyen feneketlent, szóval nem olyan nehéz megérteni őt.
Maga a szöveg gördülékeny, szépen de nem cicomásan fogalmazott, szerintem Tandori is jó munkát végzett a fordítással, csak egy-két esetben vontam össze a szemöldököm valami furcsaság miatt (meg ne kérdezzétek, mik voltak azok, nem álltam le felírogatni). Valószínűleg nem egyszer-olvasós könyv lesz.

Eredeti cím: The Bell Jar
Kiadás: Európa, 2014.
Fordító: Tandori Dezső

A kertbérlő

Forrás: IMDb

Alan Bennett, a brit író (kinek A királynő olvas-t köszönhetjük) új házba költözik, ahol is életét némiképp megnehezíti az utcában parkírozó hajléktalan asszony, Miss Shepherd. A mogorva idős hölgy bármiféle hála kimutatásától mentesen használja Alan vécéjét, tologattatja vele magát és a furgonját, majd sajátítja ki hosszú évekre a kocsibeállót a kertjében. És mindez valóban megtörtént eseményeken alapul, bár hogy mennyi igaz belőle, azt egyedül Mr. Bennett tudhatja.

Azt hiszem valamikor év elején talált rám a trailer, és nyomban el is határoztam, hogy nekem ezt látnom kell. Egy végtelenül vicces, a vége felé torokszorító pillanatokat tartogató filmre számítottam - és nem egészen azt kaptam. IMDb-n a vígjáték és a dráma címkét is ráaggatták, de érzésem szerint az utóbbi illik rá jobban. Nem mondom, hogy nem akadtak vidám momentumok, de nem sűrűn bukkantak fel. Vagy csak nem az én humorérzékemre szabták.
Maggie Smith tökéletesen hozta a múltja elől menekülő, magába forduló öreglány figuráját. És az orrom alá dörgölte, hogy mennyire nem vagyok jó ember, ugyanis a felét se tűrném el annak, amit megengedett magának. Gyakorlatilag egész idő alatt azon csodálkoztam, hogy a fenébe nem hajtja még mindig el a háza elől az író, akármilyen érdekes esettanulmánynak bizonyult is. Kegyetlenség lett volna, tudom. Nos, akkor én kegyetlen vagyok, lehet utálni.
Úgy egyébként - bár egyszer elég volt, köszönöm - nem volt rossz film, csak az írói személyiség kettősségének megjelenítése, meg a fantasztikusba hajló befejezés nem tetszett benne.
Maggie Smith rajongóknak kötelező darab, ugyanakkor minden érdeklődőnek azt tanácsolnám, hogy ha sírvaröhögős típusú szórakozást keres, inkább másfelé keresgéljen.

Eredeti cím: The Lady in the Van
Bemutató: 2015.
Rendező: Nicholas Hytner
Szereplők: Maggie Smith, Alex Jennings

Stanisław Lem: Solaris

Forrás: Libri

Kelvin, a saját bűntudata által marcangoltatott lélekdoktor egy messzi-messzi bolygó, a Solaris felszíne fölött lebegő űrállomásra érkezik. Ahol is mindjárt kellemetlen meglepetések egész sora fogadja. Jövetelének célja, hogy a planéta egyetlen élőlényét, a majd az egész felszínt beborító óceánt tanulmányozza, és valamiféle kommunikációként értelmezhető reakciót csikarjon ki belőle. No de vajon jó ötlet-e fogpiszkálóval böködni egy óriás kislábujját? - kérdem én magasra emelintett szemölddel.*

Kerülgettem már egy ideje ezt a könyvet, úgy nagyjából azóta hogy ráébredtem: tudnám, sőt! tudom szeretni a sci-fit. Aztán persze halogattam ezt is, egészen addig, míg meg nem láttam az előjegyezhető könyvek közt az új kiadást - ami lényegében azonnal pavlovi nyálzást indított el (én nem tudom, mit imádok annyira ezen a borítón, mert hogy se a türkizt, se a pinket nem rajongom). És akkor év végén még a Szandi maratonba is berakták. Nyilván nem bírtam ellenállni, és de milyen jó, hogy nem!

Na most az van, hogy Lem nem szarozik hosszas felvezetéssel, ledobálja a jó öreg Krist az állomásra, aztán mindjárt pofán csapja a Rejtéllyel. Ütős kezdés, és pár oldallal később máris annak jeleit vagyok kénytelen tapasztalni, hogy éppen félhülyére izgulom magam. De olyan szinten, hogy lefekvés előtt félretettem, nehogy valami csúnyát találjak álmodni. Aztán másnap gyorsan kiolvastam... - majd kerestem valami nyugisabb olvasmányt, de az már egy másik bejegyzés lesz.
Valósággal lubickoltam a három, lelkileg kissé megkínzott kutató személyes nyomorának leírásában, viszont itt kell bevallanom, hogy a szolarista történelem áttekintését veszettül untam. Bocs. Végtelenül érdekesnek találtam a személyzet tagjainak reakcióit az általuk átéltekre, de hogy korábban hányan jártak itt, és milyen képződményeket figyeltek meg - hát, az valahogy nem kötött le. Bár itt az lehet a fő probléma, hogy képtelen voltam rendesen felépíteni magamban a képet ezekről az izékről. Próbálkoztam én, de a képzeletem szobrásza által fabrikált makettek működésképtelennek bizonyultak, s félúton darabokra hulltak. Meg kell majd néznem valamelyik filmet, mankóul. Meg úgy egyébként is.
Abszolút ajánlom mindazoknak, akik hozzám hasonlóan még csak most kezdik kóstolgatni a sci-fit, és ebben a műfajban is inkább az emberre, mint csillagközi felfedezőre kíváncsiak, nem holmi végtelenbe vesző tudományos leírásokra vágynak.

*Hát mondjuk énszerintem nem, de az emberek - és különösen is a tudományos pályán mozgó emberek - vannak olyan hülyék kíváncsiak, hogy tegyenek vele egy próbát. Aztán vagy happy lesz az ending, vagy nem, de az biztos.

Kiadás: Európa, 2016.
Fordító: Murányi Beatrix

China Miéville: Patkánykirály

Forrás: Agave

Egész érdekesen alakul a viszonyom Miéville-lel. Először jött a Kraken, és bár nem egy ötletét abszolút zseniálisnak találtam, a tengeri óriás számos csápjaival sem tudta távol tartani tőlem a túl hosszúra nyújtott történet unalmát. Szénné untam magam, de aztán úgy döntöttem, kap még egy esélyt, és beneveztem egy Konzulvárosi túrára. Nem bántam meg, ismét lenyűgözött az írói fantázia teremtő ereje és lényegében végig sikerült fenntartania az érdeklődésemet. Valahogy mégis elment egy kicsit a kedvem a folytatástól. Aztán egy nap elballagtam a könyvtárba, és azt gondoltam, ha bent lesz a Patkánykirály, üsse kavics: kihozom. Legfeljebb olvasatlanul viszem vissza.

Nos, két hosszabbítás után végül is elkezdtem olvasni. És már néhány oldal után azt vettem észre magamon, hogy nekem ez nagyon is tetszik. Száz oldalt sikerült haladnom, mire lejárt a kölcsönzés. Nem estem pánikba, szépen fogtam magam, és elzarándokoltam a Könyvudvarba egy saját példányért. És a mindenségit, milyen jól tettem én azt! Nemhogy nem aludtam be rajta, konkrétan hülyére izgultam magam :D Egyedül a vége felé éreztem vontatottnak (ugye tudjuk, hogy az elektronikus zenéhez áram kell? ha nincs áram, nincs zene...) és pöppet túlírtnak, de addig remekül szórakoztam.

Ja, hogy a történet. Az dióhéjban annyi, hogy Saul hazaérkezik valami utazásról, és anélkül hogy köszönne az apjának, bedől az ágyba aludni. Aztán arra ébred, hogy egy rakás rendőr az apja meggyilkolásával vádolja. Sürgősen be is vágják egy cellába, azonban némi segítséggel megpattan és felfedezőútra indul rejtélyes származásának ösvényén.

A főgonosz személye játszi könnyen kitalálható, de ebben szándékosságot véltem felfedezni - tán hibásan. Ó, és a helyenként meglehetősen gusztustalan leírások okán inkább csak erősebb gyomrúaknak ajánlanám (ha mondjuk ilyen trancsérolósabb skandináv krimiken edződtél, akkor meg se fog kottyanni ami ebben van). Szeretem azt, ahogy Miéville egy rég ismert történetből valami újat alkot - kifordítja, befordítja, itt kivág, ott betold valami meglepőt, aztán eléd tolja a végeredményt. Egyike azoknak, akiknek a fantáziája lenyűgöz és megijeszt egyszerre - nagyon nem szeretnék a fejében élni (Gaiman is ilyen...), de nagyon szeretnék még tőle olvasni. Leginkább a The City and the City-t, és még pislákol valami halovány reménysugár, hogy kiadják magyarul (mos' mér', a Vastanácsot is kiadták!).

Eredeti cím: King Rat
Kiadás: Agave Könyvek, 2014.
Fordító: Juhász Viktor

Rácz Péter: Remélem, belátnak

Forrás: Moly

Mindig bajban voltam azzal, ha verseket kellett elemezni. Ha iskolás módon, arról kellett regélni, hogy mit gondolt a költő, mikor ezt és ezt írta, mindig felhúztam magam rajta. Mert honnan a frászból tudhatná azt egy akárhonnan jött irodalom professzor, hogy mit gondolt Petőfi? Azt csak ő maga tudhatta, senki más. Ha pedig arról kéne beszélni, hogy nekem mit mond, belőlem milyen érzéseket vált ki egy vers - arra képtelen lennék. Túl személyes dolog, amit nem akarok megosztani mással. Egyéni szocproblem :)

És akkor tessék, itt ülök és vár rám a feladat: értékelést írni egy egész kötetnyi költeményről. Nézzétek el nekem, ha balladai homályba burkolózva csak annyit mondok: nem az én verseim voltak. Legtöbbször elvesztem a sorok között, nem adtak nekem fogódzót. Volt egy-kettő, ami megmozgatott bennem valamit (ezek fent vannak/lesznek NokedLírán), de a költő másik kötete, ami Az alvó testről címen jelent meg, sokkal közelebb került a szívemhez. R.P-vel való ismerkedéshez inkább azt ajánlanám.

U.i. Nem tartom lehetetlennek, hogy ezen első verseskötet értékelésem egyszersmind az utolsó is lesz. Nem megy ez énnekem.

Kiadás: Kalligram, 2008.

Arisz Fakinosz: Mese az eltűnt időről

Forrás: Moly

Most, hogy nekiültem értékelést írni erről a könyvről, rá kellett döbbennem, hogy egyszerűen nem tudok egy épkézláb mondatot összehozni a cselekményről. Mert az igazából nem nagyon van. Vangelisz, a szegény sorból származó, sokat megélt paraszt életéből kiragadott történetek füzéréről van szó. Ha van benne cselekmény, akkor az az élet maga, illetve amit száz év alatt produkálni tud.
Ami biztos, hogy ez az alig 250 oldalas kis könyvecske egy gyöngyszem, amire a mágikus realizmus tengerén halászott üres kagylóhéjak közt bukkanhatsz rá. Egy kis csoda, amit öröm volt olvasni. A felépítése sem hétköznapi: a regényszerű részleteket meg-megszakítják magának Vangelisznek, illetve a feleségének, Szofiának, és egy-két szemtanúnak a leírásai.
Én csak egy kis horpadást találtam a gyöngyön: a kommunista időszakról szóló rész sok volt nekem. Érzésem szerint nem mellette, hanem ellene teszi le a voksot, de itt most nem az a lényeg, kinek a pártján állt a szerző, hanem az, hogy aránytalanul hosszúnak tűnt ez az epizód, és kesernyés szájízt hagyott maga után. Pont a könyv végén, mikor már alig maradt lehetőség a csorba kijavítására. És mégis, ezzel együtt is az idei év egyik legjobb olvasmánya volt számomra. Elmondhatatlanul boldoggá tesz a tudat, hogy a polcomon van.
Ajánlom a mágikus realizmus elkötelezett híveinek, és különösen Gabriel García Márquez kedvelőinek. Magam is elcsépeltnek érzem, hogy mindig rá hivatkoznak ha a műfajban bármi megjelenik, de ebben az esetben tényleg rokonságot véltem felfedezni köztük.

Eredeti cím: újgörög könyv, ne kívánjatok tőlem lehetetlent, kérlek...
Kiadás: Magvető, 1985.
Fordító: Boronkay Tamás

Magányos helyen

Azt hiszem, nagyjából a tavalyi nyár közepére datálható a Bogart-rajongásom kezdete, akkorra mikor gyors egymásutánban csúszott le a Hosszú álom, az Afrika királynője meg a Sabrina... De meglehet, még korábbra tehető, emlékszem A Sierra Madre kincsében egészen lenyűgözött. No de mindegy is, a lényeg az, hogy ha szerepel egy filmben, nagy valószínűséggel előbb-utóbb meg fogom nézni. És ha az a darab még ráadásul film-noir is, akkor a valószínűségből bizonyosság lesz.

Forrás: IMDb

Ebben a filmben kedvencem egy dühkezelési problémákkal küzdő forgatókönyvírót alakít, aki hazavisz a lakására egy ruhatároslányt, hogy kifaggassa egy könyvről, amit nem akar elolvasni. Aztán szépen hazaküldi. Csakhogy nem sokkal később a rendőrség kopogtat az ajtaján - kiderül, hogy a nőt meggyilkolták, és per pillanat ő az egyes számú gyanúsított...
Ahogy telt-múlt az idő, Laurellel együtt jutottam el az ártatlanságába vetett vakhittől a frusztráló bizonytalanságig. A szeszélyes, hol túláradóan kedves, hol önmagáról megfeledkezően erőszakos főhősön nem könnyű eligazodni - és akkor itt jegyezném meg, hogy szerintem Bogart is, Gloria Grahame is remekül hozta a szerepét. A feszültség is szép fokozatosan emelkedik a némiképp meglepő befejezésig. És hát a hangulat, istenem... mondtam már, hogy imádom a film-noirt? Azt a sejtelmes, sötét hangulatot, ami azt sugallja hogy csak pár perc választ el valami borzalomtól, és amit csak néha szakít meg egy-egy friss fuvallatként valami vidám jelenet...
Szíves figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik valami klasszikusra éheznek, de nem tudják mit válasszanak a krimi-csemegepultról. Például ezt is lehet.

Eredeti cím: In a Lonely Place
Bemutató: 1950
Rendező: Nicholas Ray
Szereplők: Humphrey Bogart, Gloria Grahame, Frank Lovejoy, Carl Benton Reid, Art Smith

High School Movies

Épp a Nulladik óra táncjelenetét néztem youtube-on, ki tudja honnan támadt késztetésnek engedve, mikor reám tört a vágy, hogy írjak egy tematikus posztot a középiskolás filmekről. És minthogy megest van egy blogom, ahová azt írok amit csak akarok, ennek semmi akadálya nincsen. Át is pörgettem a watchlist-emet IMDb-n, és... és kiderült, hogy ha nem akarok egy végeláthatatlanul hosszú bejegyzésbe bonyolódni, akkor szelektálnom kell. Úgyhogy kihúztam a listáról azokat, amik inkább a tanárokról szólnak mint a diákokról (ilyen nekem pl. a Holt költők társasága), és a zenés-táncos vonulatot (Gumiláb, Cry-Baby...) hogy egy kezelhető méretű listához jussak. Arról nem is beszélve, hogy nyilván csak azok kaphatnak itt helyet, amiket szerettem/szeretek. Lássuk...

Forrás: IMDb

Az első a 10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About You, 1999). Középpontban két nővér, a Stratford lányok állnak. Az idősebbik a kiállhatatlan perszóna-prototípus, furabogár barátnővel, a fiatalabbik meg a butuska plázacica, aki az üresfejű izomtibor után nyálzik. Utóbbi igen szeretne randizni a tapló sráccal, csakhogy a fiatalkorúakon végzett abortuszoktól megcsömörlött apuka ezt csak akkor engedélyezi, ha hárpia nővére is bepasizik. De nem folytatom tovább, hogy azoknak a keveseknek, akik még nem látták, ne spoilerezzem agyon a dolgot.
Na, ezt simán láttam legalább ötször. És simán újra is nézném. A karakterek végtelenül sablonosak, viszont szeretem a humorát, van benne Shakespeare, meg gitár után sóhajtozás és egészen jó zenék. Meg Heath Ledger is, ja. Tulajdonképpen az egyik legjobban összerakott cucc azokból, amiket láttam. Csak Heath szólóját ne szinkronizálták volna le, ójaj.

Forrás: IMDb

Aztán ott van a Spinédzserek (Clueless, 1995). Ma már elnéző mosollyal és jóleső nosztalgiával nézném újra, de anno, tizenévesként nagy kedvenc volt. Alicia Silverstone egy kőgazdag, butuska, ámde alapvetően jóindulatú csaj szerepében tűnik fel, aki szemet vet az Új Fiúra. Plusz, miután mostohatestvére a képébe vágja hogy milyen sekélyes, elhatározza hogy végrehajt sok-sok jó cselekedetet, példának okáért szárnyai alá veszi az Új Lányt, aki még nála is kevesebb neuronnal és - meglátása szerint - rémes ruhatárral rendelkezik.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mit imádtam rajta annyira. Mondjuk Cher gardróbját mindenképpen (hát izé... nekem nemigen telt Calvin Klein cuccokra, és akkor még nagyon, nagyon finoman fogalmaztam). De hogy azon kívül... Passz.
Egyébként az is erősen rejtélyes a számomra, hogy mi a bánatért szerepel ez a film az 1001-es listán. Semmit, konkrétan semmit nem veszít az, aki soha meg nem nézi.

Forrás: IMDb

Van olyan is, amit annak idején jó sokszor megnéztem, de ma már csak komoly rábeszélés után lennék hajlandó erre pazarolni az időmet. Ilyen A csaj nem jár egyedül (She's All That, 1999). Freddie Prinze Jr., nőnemű évfolyamtársaim ábrándos sóhajainak kiváltója fogadást köt a haverjával, hogy bármelyik kiválasztott csajból bálkirálynőt farag. A választás a kétballábas, művésztanonc Rachael Leigh Cook-ra esik, és ifjú titánunk elszántan munkához is lát.
Na, itt legalább tudom, mit szerettem :D Egyrészt együtt sóhajtoztam az évfolyamtársakkal. Másrészt akkoriban még sokat rajzoltam, meg csóró is voltam, hát egész könnyű volt azonosulni a főhős csajjal. Meg egy faja kis táncjelenet is van a végén. Viszont azt a "Ne mozdulj, hallgass!"-előadást már akkor is vércikinek éreztem...

Forrás: MoviePoster

A következő darabot szerintem önmagában annyiszor láttam, mint a fentebbieket együttvéve... Némiképp kívül esik az eddigi vadromantikus alapzöngére hangolt körön a Töketlenek (Senior Trip, 1995). Te szent ég, hogy én ezt milyen sokszor...!
Az alapsztori az, hogy egy büntiből a szombati napon is a suliban kuksoló diákoknak az igazgató azt a feladatot adja ki, hogy írjanak egy 500 szavas dolgozatot arról, mi a problémájuk az iskolarendszerrel. A sok lógós közé keveredett stréber lány meg is írja, az iromány pedig eljut az elnök kezébe és azt a remek ötletet sugallja neki, hogy hívja meg az egész bagázst Washingtonba, megtárgyalni a dolgot.
Mély szomorúsággal tölt el a meggyőződés, hogy ha elhagyja ajkaimat a "Mama löki nekem hogyan éljek én / De nekem mindegy, hogy mit mond / Szarok bele én!" idézet, igen kevesen tudják, honnét származik. Innét. Meg az is, hogy a varázsszó rock'n'roll, haver! Én kérek elnézést :D
Oké, nem ez a filmművészet legnagyobb remeke, de tele van szívemhez közel álló elb.szott figurákkal, és akinek szeme van hozzá, az egy jó nagy adag társadalomkritikát is találhat benne. Én igenis ajánlom fogyasztásra!

Forrás: IMDb

Folytassuk azzal, ami része annak a szűk halmaznak, amely a nővéremmel egyazon mértékben kedvelt filmeket tartalmazza. A zenebirodalom visszavág (Empire Records, 1995) tulajdonképpen egy nap történéseit meséli el, és némiképp kakukktojásnak számít abból a szempontból, hogy az az egy nap nem az iskolában telik el, hanem egy lemezboltban, ahol hőseink dolgoznak. Ide érkezik egy némiképp feledésbe merült popsztár, dedikálni. A többi túl nagy spoiler lenne :)
Itt se kérdés, hogy miért voltam anno belebolondulva: hát a zene miatt! Na jó, meg A.J. is tetszett. Kíváncsi természetűek Renée Zellwegert hallhatják énekelni, megcsodálhatják az őrjöngő Liv Tylert és idiótán vigyoroghatnak Rory Cochrane beszólásain ("Mi van a mával máma?"). Anno nagyon szerettem a humorát, kíváncsi vagyok ha most újranézném, mi lenne... Valamikor időt kell szakítsak rá, úgyis rég nosztalgiáztam :)

Forrás: IMDb

A soron következő szégyenfolt Kőbunkó (Encino Man, 1992) címen futott a hazai mozikban. Ezt évekkel ezelőtt, immáron felnőtt fejjel újranéztem... talán nem kellett volna, csöppet fájdalmas volt :D
Az elmés alapötlet a következő: két Los Angeles-i diák kiás egy jégbe fagyott ősembert a kertben, és becipeli a fészerbe, hogy kiolvassza, majd körbemutogassa mindenkinek (egyikük leginkább egy csini lány elismerő pillantását vágyik bezsebelni, naná). Csakhogy a kigyúrt ős magához tér a hibernálásból, és a terv módosul: inkább összebarátkoznak vele és beíratják a gimnáziumba...
Ez a film, ez kriminális. Rendben, láttam ennél sokkal rosszabbakat is, de... jajistenem. Enyhítő körülmény, hogy nem akar több lenni, mint amire sikeredett: egy (életkortól és aktuális szellemi frissességtől függően) enyhén vagy erősebben zsibbasztó, szórakoztató badarság, középszerű színészekkel előadva. Ugyanakkor ebből is rendszeresen idézek, a mai napig. Tool sokszor láttam tiniként :)

Forrás: IMDb

Zárásként említtessék még meg a Nulladik óra (The Breakfast Club, 1985), ha már mindjárt a poszt elején célozgattam rá :)
Ez az egyetlen olyan a felsoroltak közül, amit már felnőtt fejjel láttam - és csak egyszer. De akkor nagyon tetszett, és az ebédelős meg a táncolós jelenetet időről időre megkeresem youtube-on, és mosolygok erősen.
Itt is egyfajta iskolaszéken kotlós büntiről van szó, de csak néhány diákot érint - három fiút, és két lányt. És - lássatok csodát! - mindnek van személyisége, és mind különböző! Nem mondom, hogy mentesek a sablonoktól, de hihetőek, életszerűek azok a sablonok. És végignézhetjük, ahogy néhány óra alatt előbb egymás agyára mennek, aztán szépen összekovácsolódnak. Na, ennél a filmnél indokoltnak érzem, hogy beválogatták az 1001-esek közé, sőt, hálás is vagyok érte, ugyanis ennek köszönhetően hallottam róla egyáltalán (volt egy olyan időszakom, amikor sorra néztem róla a filmeket). Mindenképpen ajánlom a műfaj iránt érdeklődőknek. Magamnak meg mihamarabbi újranézésre ajánlom.

Nos, ők volnának az emlékezetes darabok a készletemből. És szeretném bővíteni, úgyhogy ha ismersz bármi szépet s jót a témában, kedves olvasóm, ne habozz megosztani velem az információt ;)

Novemberi zárás

Lássuk akkor, mi történt novemberben. Hát először is: végre, végre! oly sok év után nem feledtem az összeesküvést, és november ötödik napját - és újranéztem a V mint vérbosszút, akkor amikor kell. Még mindig imádat van. És ha már ez került szóba, talán kezdjük eme izgalmatosnak ígérkező áttekintést a filmekkel.

Nyolcan vannak a megtekintett újdonságok, hozzájuk csatlakozik a fent említett maszkos úr, mint régi jó barát. Korábbi filmzabáló énem, mely egy hét alatt fogyasztotta el ugyanezt a mennyiséget felváltva könnyez s kacag ezen a teljesítményen, de korábbi énemnek például nem futotta mozijegyre, úgyhogy jobban teszi ha kussol. Egy értékeléssel lógok csak, de már nem sokáig, ez pedig a Magányos helyen, ami egyébként nagyon-nagyon tetszett. De amúgy ahogy itt most elnézegetem, ebben a hónapban nem is nagyon fogtam mellé - ha muszáj lenne kiválasztanom teszem azt a mélypontot, akkor az talán Earl lenne... de az se volt vállalhatatlanul rossz, csak azt csíptem legkevésbé. Háromszoros hurrá.

Képek forrása: Discogs

Zeneileg se vittem túlzásba a művelődést, de azért nyolc album így is lecsúszott - elsősorban annak köszönhetően, hogy a hónapban kötöttem két sapkát s ugyanennyi sálat. Ahhoz meg kellett a zene, nyilván.
A felhozatalnak mindjárt a fele amolyan törlesztés-féle - régi, főleg kamaszkori kedveltek, akiknek anno nem tudtam meghallgatni a lemezeit. A Korn: Untouchables, Creed: My Own Prison, Papa Roach: Old Friends From Young Years és Seal lemezei voltak ezek, és hát izé, nem számítottam igazából egyiknél se oltári rajongásra, de azért ilyen unalomra se :D Bocsánat, de ez az igazság, az első hármat nagyjából-egészében untam, talán kinőttem belőlük. Seal már kicsit más tészta, túl kellemes a hangja ahhoz, hogy szimplán bealudjak rajta, de nem vettem fel a kívánságlistámra. Ami a többieket illeti: Jozef Van Wissem & Jim Jarmusch: The Mystery of Heaven c. albuma volt azt hiszem a hónap csúcspontja, de szorosan mögötte battyog a Puscifer és a Money $hot. Hogy bekerülnek-e a kedvencek közé, azt még nem tudom, de mindenképpen újrahallgatósak. A maradék kettő, a Mazzy Star Among My Swan-ja és a Through the Devil Softly Hope Sandoval & The Warm Inventions-től a nyugisabb rockot képviseli. A baj csak az, hogy egyikről se tudok felidézni semmit... asszem jók voltak...

És akkor a könyvek. Hát úgyis mindenkit az érdekel a véletlenül vagy szándékosan idetévedők közül, ugye?
Olvasás terén megint nem alakítottam valami nagyot, hét könyvet fejeztem be a hónapban, és abból az egyik egy Kázmér és Huba kötet volt (A vérszomjas hómutánsok támadása, konkrétan). Arról nem beszélve, hogy azt is, meg A lepkegyűjtőt is még október első felében kezdtem el. Szégyen und gyalázat. Rajtuk kívül még Kerstin Gier Smaragdzöldjével, Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről c. szösszenetével, Arisz Fakinosz Mese az eltűnt időről c. mágikus realista gyöngyszemével, China Miéville meglepően izgis Patkánykirályával és Rácz Péter Remélem, belátnak c. verseskötetével csillapítottam visszafogott betűéhségemet. Eltérő mértékben, de finomak voltak. Itt még három értékelés lóg a levegőben, még a héten megírom őket, istibizti.

Akkor most rátérek a beszerzős részre. Itten csak könyvek lesznek, de ők annyian, hogy... Hát, a fényképhez eredetileg a komódra akartam felstószolni őket, de úgy döntöttem, az túl ingatag vállalkozás lenne, úgyhogy:

A kanapé-tárlat kiállított tárgyainak listája:
- Margaret Atwood: Az özönvíz éve
- China Miéville: Patkánykirály
- J.K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek Köve (teljes a sorozat! végre!)
- John Williams: Augustus
- Jenny Lawson: Őrülten boldog
- Lionel Shriver: Nagytestvér
- Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája
- Jung Chang: Vadhattyúk
- Roberto Bolaño: 2666
- Cheryl Strayed: Vadon
- Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről
- F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
- Paul Auster: Brooklyni balgaságok
- Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve
- Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam
- Stefan Zweig: Sakknovella
- Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia
- Jane Austen: Catharine
- Szerb Antal: Utas és holdvilág
A kiállítás élőben megtekinthető - volt, a sajtófotózás erejéig. Tárlatvezetőnk, a gombafont szorongató Sanyi azonban készséggel áll rendelkezésükre, interjúhoz időpont egyeztetés a huszon-harmincezer-tapodtat-tíz-kettes telefonszámon lehetséges.
Egyébként leszögezném, hogy ez, hogy 19 könyvet újítok egy hónapban, nem számít átlagosnak. Még idén sem. De egyrészt a hónap végén Európa maraton volt, ami súlyos lelki válságot és komoly anyagi kiadást jelent, másrészt el kellett már költenem végre a Kultúra utalványaimat, az meg mindjárt öt könyv a kupacból. Miéville patkánysztoriját első körben a könyvtárból hoztam ki, de a kétszeres hosszabbítás is lejárt, és tudni akartam a végét, úgyhogy elugrottam érte a Könyvudvarba. A Sakknovellának ezt a kiadását azóta kergetem, hogy láttam A Grand Budapest Hotelt, és a molyon rábukkantam egy eladó példányra. A Nagytestvér meg egyszerűen kellett, és kész.
Most még egy hónap habzsi-dőzsi, aztán eljövel az Újév a megszorításokkal...

U.i. És azt mondtam már, hogy vettem egy 550 ml-es bögrét? Eddig beértem félliteresekkel, de ezt nem lehetett otthagyni - nagyon kellemes dózis fér bele teából :D

A csókosszájú csiga és a gigabögre.