Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

Forrás: Moly

Már nem tudom felidézni, pontosan mi volt az oka, hogy ez a kis könyv vonzani kezdett, csak azt tudom, hogy valamikor tavaly támadt föl bennem a vágy, hogy megkaparintsam. Nyilván annak is része van ebben, hogy mindig ott motoszkál a tudatom szélén a késztetés, hogy több figyelmet szenteljek a klasszikusoknak; no meg tény, hogy egyre jobban érdekel a filozófia úgy általában, és több éve tervezgetem már, hogy kicsit beleásom magam. Ez a vékonyka kötet egész jó volt kezdésnek.

Rousseau nem sokkal a halála előtt kezdte el írni ezeket a pár oldalas szösszeneteket azokról a gondolatokról, amelyek séta közben merültek föl benne. Saját bevallása szerint csakis magának, a maga örömére tett így - abszolút szubjektív magánvéleményem szerint ez egy jókora füllentés. Nekem az volt az érzésem, hogy számít rá, vagy legalábbis reméli, hogy mások is olvasni fogják a gondolatait, aztán - attól függően, hogy milyen szerepük volt sanyarú sorsában - vagy keresnek egy jó felépítésű lapátot, hogy elássák magukat szégyenükben, vagy az együttérzés s a szomorúság könnyűit hullatják érette. De persze lehet, hogy tévedek, és valóban csak azért vetette papírra ezeket a sorokat, hogy a halálos ágyán az olvasásukkal múlassa az időt. Nem tudom mondjuk, miért akarná valaki utolsó napjaiban azzal stresszelni saját magát, hogy kétoldalanként megerősíti magát abban, miszerint olyan rossz sora van neki ebben az életben, ami példa nélkül való az emberiség történetében, de hát bonyolult egy gépezet az ember, akár ezt is akarhatta.

És akkor azt hiszem, itt kell elmondanom, hogy ez a kötet csak azoknak ajánlott, akik viszonylag jól bírják, ha mások nyavalygását kell olvasniuk. Mert az bizony töménytelen mennyiségben van, ráadásul csipet paranoiával fűszerezetten tálalva. Még soha senkit nem száműztek így a társadalomból (aha, tényleg nem, soha...), példa nélkül való ez az elismertség dombjáról való letaszajtás, és persze a szomszéd pincéjében kaparászó rágcsálótól az afrikai pusztában gyökeret ásó busmanig kábé mindenki a személyes ellensége, bármit is mondjanak az életrajzi adatok, barát az bizony nincs egy szál se. Picit fárasztó részek ezek.

Palástfű Rousseau
herbáriumából
Forrás: kunstkopie.de

De! Amikor nem azon kesereg, hogy mennyire kitolt vele az élet, akkor egészen elgondolkodtató dolgokat ír. Egy részüknél úgy éreztem, a saját gondolataim, érzéseim köszönnek vissza a lapokról, másutt azonnal vitába szálltam volna vele. Ír például a botanikáról, arról hogy mennyire imádja a természetet. Fejtegeti, hogy mi számít hazugságnak, és hogy annak milyen fajtái vannak. Bevallja, hogy a jótékonykodást csak addig érzi szívből jövőnek, míg nem válik elvárássá, kötelességgé (azaz: szívesen, jó szívvel ad ha kérik, csak attól megy el a kedve, ha a korábban kisegített ember újra és újra visszatér, azon az alapon, hogy ha egyszer segített, innentől mindig azt kell tennie, ha tetszik, ha nem) - és egyébként ez volt az egyik olyan pont, ahol találkozott a véleményünk. És az egyik olyan, ahol gyökeresen eltért az volt, amikor elküldte a búsba azokat, akik azért merészelik tanulmányozni a növényvilágot, hogy a) tudományos könyvet írjanak róla; b) egyes tagjait gyógyászati célokra használják. Merthogy ez biztos jele a feltűnési viszketegségnek... Egyébként ez azért is volt vicces, mert megvolt neki Linné könyve, és ha jól vettem ki, gyakran forgatta, szerette is. Csöpp kis ellentmondás, hm?

Ál-szerény, nyavalygással körített, ellentmondásokkal tűzdelt írást vettem a kezembe, de néhány rövid, számomra érdektelen szakaszt leszámítva kifejezetten élveztem az olvasását. Különösen az ellentmondásokat, egyébként - hisz épp az a jó, ha időnként ellentmondunk magunknak, én legalábbis úgy látom, ez a fejlődés jele, annak a jele, hogy nem félsz változtatni a véleményeden, ha új érvekkel találod szemben magad. Bár az is igaz, hogy Rousseau az egyik séta alkalmával épp azt fejti ki, hogy korábban felépített magának egyfajta világnézetet, és mivel úgy találta, ez a legjobb, ami létezik, tűzön-vízen át ragaszkodik hozzá...

Érdekes könyv volt, még sokáig elkísér majd az emléke - és gyanítom, nemcsak szellemi, hanem fizikai formában is jelen lesz az életemben. Könyvtári példányt olvastam, de már két-három séta után éreztem, hogy újra kell majd olvasnom, alighanem többször is. Kelleni fog egy saját példány... (Hé, Helikon! Nem akarnátok zsebkönyvesíteni?!) Szóval igen, ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak egy megkeseredett öregúr századokkal korábban írt gondolataira, és készen állnak vitába szállni vele. Szerintem megéri.

🥕🥕🥕

Eredeti cím: Les rêveries du promeneur solitaire
Fordító: Réz Ádám
Kiadás: Európa, 1997. Mérleg sorozat
Oldalszám: 174
ISBN: 963-07-6151-3
Puhafedeles zsebkönyv
Fogy. ár: 598 Ft volt anno, most ritkaságnak számít, borsos áron lehet hozzájutni - ha épp van valahol belőle

Margaret Atwood: Alias Grace

Forrás: Jelenkor

Ha tudod, hogy egy történet alapja valós, az mindig ad egy kis plusz érzelmi töltetet. Mindegy, hogy abból amit látsz vagy olvasol, mennyi az, ami tényekkel bizonyítható, mindig ott lebeg majd előtted, hogy akár így is történhetett. Ezért lehet az, hogy ha egy film igaz történet alapján készült, ezt mindjárt az elején közlik veled, hogy meglegyen az a kis bizsergés, amit egy (valaha) élő-lélegző embertársad életébe való bepillantás vált ki belőled. A kukkolásé, igen, vagy legalábbis annak a társadalmilag elfogadott verziójáé.

Margaret Atwood regényének is van valóságalapja, a címszereplő, Grace Marks valóban létezett, és valóban elítélték gyilkosságért James McDermott-tal együtt. És valóban enyhítették a büntetését, akasztás helyett életfogytiglani börtönre ítélték. Még van pár apróság, amit a szerző utószavában olvashatunk az 1843-as esetről, de nagyjából ez az a váz, amire az írónő felépítette a történetét.

Grace már több mint tíz éve a kingstoni börtönben ül, amikor csatlakozunk hozzá. Már túl van egy elmegyógyintézeti kezelésen, de időnként hallucinációk gyötrik a gyilkosságokkal kapcsolatban. Jó magaviseletét azzal jutalmazzák, hogy a börtönigazgató családjánál dolgozhat - jó cseléd, ráadásul hírhedt gyilkosnőként afféle trófeaként is funkcionálhat a teadélutánokon. És pár ember, aki hisz az ártatlanságában, a szabadon engedésén ügyködik. Az ő megbízásukból érkezik a városba az európai intézetekben tanult ifjú elmeszakértő, Dr. Jordan, hogy segítsen fellebbenteni a múlt eseményeit fedő fátylat - Grace ugyanis azt állítja, nem emlékszik a gyilkosságra, illetve hogy abban mi volt a saját szerepe.

Edward Holcroft a regény alapján készült sorozatban.
Forrás: IMDb

Dr. Jordan pedig - miután úgy érzi, elnyerte páciense bizalmát - arra kéri a nőt, hogy mesélje el, mire emlékszik. Grace pedig az elején kezdi, megismerjük az életútját írországi gyermekkorától a sorsát megpecsételő napig. Közben egy-egy epizód erejéig kitekintünk az orvos magánéletére, nehézségeire és terveire, jó és rossz tulajdonságaira. És azt hiszem nekem ez tetszett benne a legjobban - annak a gondolatnak az elhintése, hogy talán azzal sincs minden rendben, aki gyógyítani érkezett. Annak is lehetnek "romlott" gondolatai, aki a törvény és az emberek előtt is tisztán áll. Szerettem, hogy nem félt feltenni a kérdést: hol végződik a józan ész, és hol kezdődik az őrület? És azt is szerettem, hogy nem akart választ adni rá.

"Megőrült, így mondják, néha meg úgy, hogy beleőrült, mintha az őrület egy irány volna, mint a nyugat; mintha az őrület egy másik ház volna, ahová be lehet lépni, vagy egy egészen külön ország. De amikor az ember megőrül, nem megy máshová, marad ott, ahol volt. S valaki más jön be."

És nemcsak ezzel kapcsolatban tart minket bizonytalanságban az írónő: azt sem tudhatjuk, Grace valóban igazat mond-e, vagy csak ösztönösen ráérez, mi az amit hallani akarnak tőle, és azzal áll elő. S ha az utóbbi, a saját érdekében teszi, vagy csak azért, hogy a másik kedvében járjon? Én nem találtam egyértelmű válaszokat a kérdéseimre, de kivételesen örültem ennek.

Az első idei olvasmányom volt, és bár attól tartottam, hetekig elhúzom majd - féltégláról lévén szó -, valójában négy nap alatt átszáguldottam rajta. Grace története végig érdekes maradt, én pedig türelmetlenül vártam a végkifejletet, ami ugyan eltért attól, amit vártam, mégsem okozott csalódást. Igényes, gördülékeny stílusban megírt regény, olyan kérdésekkel és gondolatokkal, amiken az elolvasása után is lehet kérődzni, és bár hosszú, túlírtnak egy percig sem éreztem. Remélem a mérete senkit sem rettent el, én bátran ajánlom a szépirodalmat, a lélektani regényeket és a rejtélyeket kedvelőknek egyaránt.

U.i. És most, hogy a könyvvel végeztem, készen állok a tavaly bemutatott, hatrészes minisorozatra is. Remélem nemcsak a tervezésig jutok el vele, hanem sikerül meg is néznem még az idén.

🥕🥕🥕🥕

Eredeti cím: Alias Grace
Fordító: Csonka Ágnes
Kiadás: Jelenkor, 2017.
Oldalszám: 768
ISBN: 978-963-676-706-8
Keményfedeles, védőborítóval és szalag könyvjelzővel (amiért mindig plusz pont jár)
Fogy. ár: 4499 Ft, de a Libri csoport elég gyakran akciózik, érdemes figyelni