Oldalak

2018. január 22., hétfő

Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

Forrás: Moly
Már nem tudom felidézni, pontosan mi volt az oka, hogy ez a kis könyv vonzani kezdett, csak azt tudom, hogy valamikor tavaly támadt föl bennem a vágy, hogy megkaparintsam. Nyilván annak is része van ebben, hogy mindig ott motoszkál a tudatom szélén a késztetés, hogy több figyelmet szenteljek a klasszikusoknak; no meg tény, hogy egyre jobban érdekel a filozófia úgy általában, és több éve tervezgetem már, hogy kicsit beleásom magam. Ez a vékonyka kötet egész jó volt kezdésnek.

Rousseau nem sokkal a halála előtt kezdte el írni ezeket a pár oldalas szösszeneteket azokról a gondolatokról, amelyek séta közben merültek föl benne. Saját bevallása szerint csakis magának, a maga örömére tett így - abszolút szubjektív magánvéleményem szerint ez egy jókora füllentés. Nekem az volt az érzésem, hogy számít rá, vagy legalábbis reméli, hogy mások is olvasni fogják a gondolatait, aztán - attól függően, hogy milyen szerepük volt sanyarú sorsában - vagy keresnek egy jó felépítésű lapátot, hogy elássák magukat szégyenükben, vagy az együttérzés s a szomorúság könnyűit hullatják érette. De persze lehet, hogy tévedek, és valóban csak azért vetette papírra ezeket a sorokat, hogy a halálos ágyán az olvasásukkal múlassa az időt. Nem tudom mondjuk, miért akarná valaki utolsó napjaiban azzal stresszelni saját magát, hogy kétoldalanként megerősíti magát abban, miszerint olyan rossz sora van neki ebben az életben, ami példa nélkül való az emberiség történetében, de hát bonyolult egy gépezet az ember, akár ezt is akarhatta.

És akkor azt hiszem, itt kell elmondanom, hogy ez a kötet csak azoknak ajánlott, akik viszonylag jól bírják, ha mások nyavalygását kell olvasniuk. Mert az bizony töménytelen mennyiségben van, ráadásul csipet paranoiával fűszerezetten tálalva. Még soha senkit nem száműztek így a társadalomból (aha, tényleg nem, soha...), példa nélkül való ez az elismertség dombjáról való letaszajtás, és persze a szomszéd pincéjében kaparászó rágcsálótól az afrikai pusztában gyökeret ásó busmanig kábé mindenki a személyes ellensége, bármit is mondjanak az életrajzi adatok, barát az bizony nincs egy szál se. Picit fárasztó részek ezek.

Palástfű Rousseau
herbáriumából
Forrás: kunstkopie.de
De! Amikor nem azon kesereg, hogy mennyire kitolt vele az élet, akkor egészen elgondolkodtató dolgokat ír. Egy részüknél úgy éreztem, a saját gondolataim, érzéseim köszönnek vissza a lapokról, másutt azonnal vitába szálltam volna vele. Ír például a botanikáról, arról hogy mennyire imádja a természetet. Fejtegeti, hogy mi számít hazugságnak, és hogy annak milyen fajtái vannak. Bevallja, hogy a jótékonykodást csak addig érzi szívből jövőnek, míg nem válik elvárássá, kötelességgé (azaz: szívesen, jó szívvel ad ha kérik, csak attól megy el a kedve, ha a korábban kisegített ember újra és újra visszatér, azon az alapon, hogy ha egyszer segített, innentől mindig azt kell tennie, ha tetszik, ha nem) - és egyébként ez volt az egyik olyan pont, ahol találkozott a véleményünk. És az egyik olyan, ahol gyökeresen eltért az volt, amikor elküldte a búsba azokat, akik azért merészelik tanulmányozni a növényvilágot, hogy a) tudományos könyvet írjanak róla; b) egyes tagjait gyógyászati célokra használják. Merthogy ez biztos jele a feltűnési viszketegségnek... Egyébként ez azért is volt vicces, mert megvolt neki Linné könyve, és ha jól vettem ki, gyakran forgatta, szerette is. Csöpp kis ellentmondás, hm?

Ál-szerény, nyavalygással körített, ellentmondásokkal tűzdelt írást vettem a kezembe, de néhány rövid, számomra érdektelen szakaszt leszámítva kifejezetten élveztem az olvasását. Különösen az ellentmondásokat, egyébként - hisz épp az a jó, ha időnként ellentmondunk magunknak, én legalábbis úgy látom, ez a fejlődés jele, annak a jele, hogy nem félsz változtatni a véleményeden, ha új érvekkel találod szemben magad. Bár az is igaz, hogy Rousseau az egyik séta alkalmával épp azt fejti ki, hogy korábban felépített magának egyfajta világnézetet, és mivel úgy találta, ez a legjobb, ami létezik, tűzön-vízen át ragaszkodik hozzá...

Érdekes könyv volt, még sokáig elkísér majd az emléke - és gyanítom, nemcsak szellemi, hanem fizikai formában is jelen lesz az életemben. Könyvtári példányt olvastam, de már két-három séta után éreztem, hogy újra kell majd olvasnom, alighanem többször is. Kelleni fog egy saját példány... (Hé, Helikon! Nem akarnátok zsebkönyvesíteni?!) Szóval igen, ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak egy megkeseredett öregúr századokkal korábban írt gondolataira, és készen állnak vitába szállni vele. Szerintem megéri.

🥕🥕🥕

Eredeti cím: Les rêveries du promeneur solitaire
Fordító: Réz Ádám
Kiadás: Európa, 1997. Mérleg sorozat
Oldalszám: 174
ISBN: 963-07-6151-3
Puhafedeles zsebkönyv
Fogy. ár: 598 Ft volt anno, most ritkaságnak számít, borsos áron lehet hozzájutni - ha épp van valahol belőle

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése