2017. március 19., vasárnap

Februári zárás

Na, gondoltam most, hogy mindjárt vége a márciusnak is, esetleg félreteszem picit az olvasási-, blogolási és világválságomat, és megírom a februári összegzést.

Viszonylag egyszerű dolgom lesz, könyvből például összesen hármat sikerült befejeznem, ami valószínűleg negatív rekord, de valahogy nem nagyon sikerül kiakadni rajta. Lesz ez még így se :)
Az első sikeresen befejezett könyv a Vasdruida Krónikáinak negyedik része volt, az Átverve, elkövetője Kevin Hearne. Lelkesedésem változatlan, bár jó eséllyel közrejátszik ebben kertészmérnöki voltom. Hát bazzeg, persze hogy szívesen olvasok egy pasiról, aki szabadidejében holmi kelta hókuszpókusszal bezöldíti a döglött sivatagot! És ha még közben meg is nevettet akkor garantált a siker. Nem ajánlanám feltétlenül mindenkinek, de azoknak, akik egy röhögős, akciódús urban fantasyra vágynak, mindenképpen. (Ami azt illeti, én baromi szívesen olvasnék arról is, hogy mit művel Atticus mikor épp senki nem akarja kinyírni, de úgy fest ezirányú igényeimet aligha elégítik ki. Szomorú.) ((Ja, és valaki szóljon már a Könyvmolyképzőnek, hogy kicsit tempósabban hozzák a folytatásokat, mert ez a kétévente egy részt esetleg-talán kiadunk hozzáállás kicsit kurva idegesítő.))
A második könyv Julia Quinn Bevelstoke-trilógiájának befejező kötete volt, a Tíz dolog, amit szeretek magában. Ez volt a leggyengébb láncszem a sorozatban, de még így is szórakoztató volt.
A harmadik pedig egy Kázmér és Huba képregény volt, a Véres mancsú dzsungelmacskaszörny. Azt remélem senki nem várja, hogy ezt elkezdem irodalmilag elemezgetni, vicces volt, mint mindig :)

Filmek terén már sokkal jobban állok, tizenegy friss hús, meg asszem talán három újrázás csúszott le. Ó, és egy újabb személyes rekord: ebben a hónapban négyszer voltam moziban. Összehasonlításként: tavaly egész évben kilencszer jutottam el... Először A számolás joga hősnőivel izgultam az amcsik űrbe jutásáért, aztán önként és dalolva adtam át magam az agyzsibbasztásnak az Angry Birds mozifilm segítségével. Soha életemben nem játszottam egyébként az eredeti játékkal, de talán jobb is így. Épp elég függőséget szedtem már össze, köszi. Februárban volt a névnapom is, és ezt egy mozizással ünnepeltem, az Ez csak a világ vége-re ültem be, és hát nagyon jó választás volt. Kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam a székemben ülve, még az is felmerült bennem hogy kirohanok a teremből - ha valami nyomasztó családi drámára vágysz, hajrá! Aztán továbbra is az instant jókedvet okozó filmek ösvényén lépdelve elmentünk a Holdfény egyik premier előtti (alias: agyonzsúfolt termes) vetítésére. Nagyon tetszett ez is, de azért nem ez volt életem legmegrázóbb filmélménye. A következő mozi az új Jim Jarmusch film volt, a Paterson. Csak annyira voltam rákattanva, hogy a bemutató napján elkéredzkedtem két órával hamarabb a munkahelyemről, hogy meg tudjam nézni a délutáni vetítést :D Ami egyébként fantasztikus volt, a második legkedvencebb filmem lett a rendezőtől. Aztán felmerült itthon egy kis probléma: elkezdett kissé szeszélyesen működni az egyik médiabox, pont az, ami műsorrögzítős, és amire az elmúlt másfél-két évben egy nagy rakás filmet vettem föl, hogy majd egyszer jól megnézzem. Hát, jöttek cserélni a kütyüt. Úgyhogy előtte való szombaton szépen beültem a tévé elé, és... megnéztem öt filmet. Az első a Szép kis fürdőhely volt, amin őszintén szólva szénné untam magam, a klasszikus európai drámák rajongói biztos imádni fogják, de nekem bőven sok volt egyszer is. Aztán jött egy régi adósság, a Nader és Simin. Na, ez viszont egy elképesztően jó film, és nagyon sajnálom hogy a rendező új alkotását mégse néztük meg moziban. Aztán egy újabb klasszikus jött, Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés-e. Bocsánat, de létezik olyan, a hetvenes években Gene Hackman főszereplésével forgatott thriller-szerű izé, ami nem ilyen kurva unalmas? Hát jó, mondjuk jobban bírtam, mint a Francia kapcsolatot, ezen legalább nem aludtam el... Készséggel elismerem, hogy semmit sem értek a filmekhez, csak ezeket ne kelljen még egyszer újranézni, könyörgöm. Szerencsére a következő darab kárpótolt összes szenvedéseimért, a Mud szerintem egy nagyon jól sikerült dráma, és azt hiszem annak is eljött az ideje, hogy Matthew McConaughey-t bevegyem a kedvenc színészeim egyre népesedő táborába. Mondjuk ez már a True Detective-nél esedékes volt :) A nap zárásaként pedig a Leány gyöngy fülbevalóval-t néztük meg. Annak idején a könyvtől nem voltam elájulva, de a film kifejezetten jól sikerült, és amennyire vissza tudok emlékezni a regényhez is hű maradt. És végül, a hónap utolsó újdonságaként meglestük A mogyoró-melót. Öregem... hát, ha rajtam múlik az unokahúgom ezt nagyon, nagyon sokáig nem fogja megnézni. Antipatikus főszereplő, nem egyértelműen jó üzenet és az elfogadhatónál nagyjából öttel több emésztéssel kapcsolatos poén. Mi a jó francot akartak ezzel?! Ehh, mindegy is...
Az újrázások: volt egyszer egy Halhatatlan szeretők, szerintem nem kell magyaráznom. Legalább annyira imádtam, mint első alkalommal. Aztán megnéztem az Augusztus Oklahomában-t, ezúttal feliratosan. A tavalyi év egyik legnagyobb filmélménye volt, és másodjára sem okozott csalódást, azt hiszem párszor előkerül még. (Amadea! Ha még nem láttad: hát itt egy hétköznapi sztori egy elcseszett családról, szerintem neked is tetszene.) És végül egy csipet klasszikus romantika: a kedvenc Jane Austen regényem adaptációját, a Tartózkodó érzelmet is megnéztem, ezt már sokadszorra. És annyira jól esett, hogy utána kiolvastam a könyvet is, de az már a márciusi zárásban lesz :D

Zeneileg sem vittem túlzásba, viszont az a néhány lemez amit sorra kerítettem, jó választásnak bizonyult. A The White Stripes Elephant-ja egy-két szám kívételével erős tetszést aratott, nem tartom kizártnak hogy idővel a kedvencek közé emelkedik. Alannah Myles albuma aligha kerül fel bármilyen "hallanod kell mielőtt meghalsz"-típusú listára, de nekem jól esett, ahogy az utána tolt Vixen is. Csajos glam-rock hangulatban voltam aznap este, no. :)

És végül: a könyvbeszerzések. Tízen vannak a drágák, és kivételesen egész jól sikerült róluk a kép, úgyhogy nem sorolom, itt a remek lehetőség egy kis szemtornára:


És akkor cirka két hét múlva írhatom a következő havi zárást... :'D

2017. március 4., szombat

Deadpool

Forrás: IMDb
Atyaég, mennyire vártam én ezt a filmet! Moziban lemaradtam róla, így hát kivártam míg műsorra tűzi az HBO, de akkor aztán rögvest meg is néztem. Ne tudd meg, milyen állapotban mentem másnap dolgozni...

Nem tudom, kell egyáltalán írnom, miről szól a film? Annyira tele volt vele anno minden, a tévé, a net, egyeseknek a hócipője... Áh, mindegy, dióhéjban: Wade, az aranyszívű verőlegény megtudja, hogy halálos beteg, majd találkozik egy rejtélyes fickóval aki gyógyulást ígér neki. Aztán hogy, hogy nem, egész testet fedő gumijelmezes (anti)szuperhőssé lesz.

Oké, kezdjük ott hogy tetszett. Aztán folytassuk ott, hogy annyira azért nem tetszett, mint vártam. Imádom a néző felé kikacsingatós felépítést, a klasszik szuperhősfigurák karikírozását. És igen, rengeteget nevettem rajta, még úgy is, hogy az én ízlésemnek egy kicsit sok volt az altesti poén. Az alapsztori fájdalmasan egyszerű, de a maga káromkodós humormorzsáival megszórva igazán szórakoztató. Viszont csak és kizárólag azoknak ajánlanám, akik jól bírják a trágárságot. Meg a trutyit, mert Deadpool elég jó hatásfokkal aprítja a rossznépet...
Namost, ami a színészeket illeti: Ryan Reynoldsnak nagy valószínűséggel ez élete eddigi legjobb szerepe. A film nagy részében semmit nem látsz az arcából, de süt róla, hogy mennyire élvezi az egészet. A mellékszereplők közül nekem Dopinder (Karan Soni) és Vak Al (Leslie Uggams) voltak a kedvenceim. Viszont a látványvilág... hááát, nem volt az olyan rossz, de még lehetett volna javítani rajta. Talán a következő részben ütősebb lesz.

Bemutató: 2016
Rendező: Tim Miller
Szereplők: Ryan Reynolds, Morena Baccarin, Karan Soni, Ed Skrein

Füst

Forrás: IMDb
Tudod van ez a dohánybolt a sarkon, egy Auggie nevű pasas terjeszti ott a legális légútrombolókat. Például Paul Benjaminnak, az írónak, aki annyira maga alatt van, hogy kis híján az autók elé sétál - de szerencsére egy fiatal srác megmenti önmagától. Ő pedig hálából befogadja, segíti ahogy tudja. Felbukkan még egy régi szerető egy problémás lánygyermek hírével, egy gyerekét elhagyó apa, vagy épp egy vak hölgy, aki az unokáját várja karácsonyra...

Szerettem ezt a filmet, de őszintén szólva nem is számítottam másra, miután felfedeztem hogy Paul Auster írta a forgatókönyvet (oké, csak egy könyvét olvastam, de az elég jó volt). Arról nem beszélve, hogy az egyik főszerepet Harvey Keitel alakítja, szokás szerint remekül. Azt hiszem azt szerettem benne a legjobban, hogy hétköznapi. Többé-kevésbé. Az egyes szereplők történetei külön-külön abszolút hihetőek, csak azt veszem be nehezen, hogy így egy kupacban jönnek. Bár a jó ég tudja, mennyire sűrűsödik össze a komplikált életek viharfelhője egy bagóshopban... Egyébként legjobban Auggie hobbija tetszett, kár hogy nem írhatom le, spoiler-érzékeny olvasóktól tartván :)
Azoknak tudnám ajánlani, akik egy földhözragadt filmre áhítoznak, szomszéd pasi/nő karakterekkel, hétköznapi, de attól még nem kevésbé fájdalmas problémákkal.

(Amadeának meg hála és köszönet, amiért felhívta rá a figyelmem, hogy van folytatás is. Még nem került sorra, de remélhetőleg hamarost...)

Eredeti cím: Smoke
Bemutató: 1995
Rendező: Wayne Wang, Paul Auster
Szereplők: Harvey Keitel, William Hurt, Harold Perrineau, Forest Whitaker, Stockard Channing

Hervadó virágok

Forrás: moviepostershop
Szóval van ez a Jim Jarmusch nevű alak, akit azóta bálványozok, hogy x éve láttam a Halott embert (Dead Man), ami kedvenc filmjeim közt is a legkedvencebb, első megtekintése óta töretlenül. Egyértelmű volt, hogy minden filmjét látni akarom, és ami azt illeti, jelen sorok pötyögése közben az a csodás valóság, hogy az egész estés mozifilmek közül már csak eggyel lógok - a Permanens vakáció még hátravan. Nem minden filmjét rajongom (Az irányítás határai pölö akkora lila köd nekem, hogy az a Holdról is szabad szemmel látható), sőt, van amire már alig emlékszem, de Hollywood legmenőbb frizurájú pasasának akkor is örökös, bérelt helye van szőrös kis szívemben. Gondoltam jó lesz ezt így az elején tisztázni.

A Hervadó virágok nőfaló hőse, Donny kap egy titokzatos, bugyirózsaszín levelet egykori szeretőjétől, melyben közli vele, hogy van egy fia, aki épp elindult megkeresni a kedves papát. A bibi ott van, hogy Donnak sejtelme sincs, melyik barátnő írhatta a levelet. Barátja és szomszédja, Winston siet a segítségére - kér tőle egy listát a szóba jöhető hölgyekről, majd kidolgoz egy faja kis ütemtervet, hogyan is kéne utánajárni az igazságnak.

Na, ez például nem került a kedvenceim közé, de attól még élveztem :) Azt szeretném leszögezni, hogy Jarmusch nem a pörgős filmeken élőknek rendez. Az ő művei lassúak, atmoszférikusak, tele irodalmi és egyéb utalásokkal, kissé alter zenékkel. Én imádom, de akinek kétpercenként robbanás vagy autósüldözés kell, vagy minimum egy üvöltözős, drámai jelenet, hát szénné unja magát rajta, az hóttziher. Vagy öt perc után hagyja a 'csába :) Szóval csak arra akarok kilyukadni, hogy ne akkor vágj bele, ha épp pörögsz, mint egy búgócsiga, hanem egy csendesebb pillanatodban, akkor fog betalálni. Ó, és hadd tegyek még említést a finom humorról, ami úgyszintén a Jarmusch-alaprecept része, és itt sem hiányzik. Mindehhez vegyük hozzá a rendező néhány kedvenc színészét (Bill Murray, Tilda Swinton...), tűzzük körbe pár csokor rózsaszín virággal, keverjük össze, és már meg is kaptuk ezt a filmet. Önmagában teljesen tök jó, de valamiért nálam mégse kúszott fel a dobogóra. Azért csak szaladjatok megnézni, sokak szerint ez a legjobb darabja az életműnek :)

Eredeti cím: Broken Flowers
Bemutató: 2005
Rendező: Jim Jarmusch
Szereplők: Bill Murray, Julie Delphy, Jeffrey Wright, Sharon Stone, Frances Conroy, Jessica Lange, Tilda Swinton

2017. február 24., péntek

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam

Forrás: Európa
Böcsülettel bevallom, én most egy olyan trükkel próbálkoztam, hogy levettem szépen a polcról ezt a lassan két hónapja olvasott könyvecskét, és imitt-amott belelapozgattam, emlékfrissítési célzattal. De azt hiszem fölöslegesen erőlködtem, mert ahol csak kinyitottam - hát mind ismerős sztori volt. Kiderült, hogy egész jól emlékszem a könyvre, most szólj hozzá!* Csak kábé semmit nem tudok írni róla anélkül, hogy szétspoilerezném az egészet...

Elbeszélőnk, a pikolófiúként debütáló Jan két dologba szeret bele történetünk kezdetén: a pénzbe és a kerekded női domborulatokba. És a kutya mindenit, nem nyugszik míg mindkettőből jó sokat nem szerez :) Tulajdonképpen azt követhetjük végig, hogyan dolgozza magát egyre feljebb a szamárlétrán, ambiciózusan, a történelmi eseményekre vakon. És bár alapesetben baromi ellenszenvesnek találom ezt a fajta hatalomvágyat, Hrabal elérte hogy megkedveljem ezt a csöpp, fölvetett állal flangáló fiatalembert. Pedig néha olyasmikbe keveredik, hogy a hajam égnek áll...
Szerettem olvasni ezt a könyvet, az összes kis csipkelődő, humoros vagy épp pajzán történetecskéjével. (Nekem) nem a hangosan rötyögős fajta, hanem az a könyv, amit majdhogynem folyamatosan somolyogva olvasol. (Mert azért a második világháború elég hervasztóan tud hatni az ember hangulatára, legyünk őszinték.) Fogok még Hrabalt olvasni**, az hétszentség - már csak azért is, mert a Harlekin milliói már itt figyel a polcon. Szép kék.
A cseh humor rajongóinak ajánlanám, de ők már valószínűleg olvasták. :)

Eredeti cím: Obsluhoval jsem anglického krále
Kiadás: Európa, 2014
Fordító: Varga György

*Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár éve láttam a könyvből készült filmet, és elég sok minden megragadt emlékezetem légypapírján, úgyhogy a könyv voltaképpen annak emlékeit frissítette fel. Ja, és ha már itt tartunk, a film is jó, bátran vágjatok bele.
**Meg korábban is olvastam már, a Sörgyári capricciot, de az valahogy annyira nem jött be. Leszámítva a mosómedvét.

Precious - A boldogság ára

Forrás: IMDb
Azt hiszem kijelenthetjük, hogy egy lusta disznó vagyok. (Húsz napja írtam ide utoljára b*szki, pedig még szabin is voltam...) De most nekiduráltam magam és... hát, legalább addig eljutottam, hogy minden elmaradt poszthoz elkezdtem egy vázlatot csinálni, mondván legalább azt lássam, mennyire csúsztam meg. Khmm... 21 bejegyzést kéne megírni. Ám ha ezt befejezem, már csak huszat, ollé!

A Precious majdhogynem a premierje óta oda volt betonozva a filmes várólistámra, és várt türelmesen a sorára. A hosszas halogatás egyik oka az volt, hogy féltem tőle. A trailer alapján olyasfajta filmnek tűnt, ami módszeresen beledöngöl a padlóba, aztán rádborít egy konténert hogy fel se bírj állni. Nos. Megnéztem. Olyasfajta.

Precious egy fiatal, fekete lány, és még ki se mászott az iskolapadból, de máris a második gyermekét várja. Átpasszolják egy másik suliba, ahol - fogalmazzunk talán így - a kicsit problémásabb lányokat tanítják, és ahol összebarátkozik a tanárnőjével, sőt, az osztálytársaival is. Azonban míg életének ez a fele mintha kezdene jó irányt venni, úgy másfelől otthon nem tud elbújni az őt terrorizáló anyja elől. A vezérfonal a filmben ez, a családon belüli erőszak, és hát anyám, ha ettől nem lesz hányingered, akkor semmitől. El nem tudom képzelni, ilyen szülők mellett hogy lehet emberséges emberré cseperedni, de úgy látszik néha sikerül (úgy tudom igaz sztori alapján készült). Szerencsére a főszereplőket is jól választották meg, Gabourey Sidibe és Mo'Nique is erőteljes, állat-padlóra-koppantós alakítást nyújt, csak azért nem írom, hogy élvezet volt a játékukat figyelni, mert... nos, nem volt az, végig szörnyülködtem az egészet, csakhogy itt ez is volt a cél. Kalapemelintés és tapsözön a hölgyeknek.
Az említetten kívül előkerül még a segélyekkel való visszaélés, mint téma, a fogyatékos gyerekek nevelése vagy épp az iskolarendszer - jelesül, hogy az hogy egy diáknál az egyik tanítási módszer nem válik be, még nem jelenti azt, hogy nevezett diák menthetetlenül hülye az élethez.
Jó és fontos film, mindenképpen ajánlom ha eddig kimaradt volna.

Eredeti cím: Precious
Bemutató: 2009
Rendező: Lee Daniels
Szereplők: Gabourey Sidibe, Mo'Nique, Paula Patton

2017. február 4., szombat

A nagy szépség

Forrás: IMDb
Azt hiszem ez lesz az a film, amiről semmi értelmeset nem fogok tudni írni - mégpedig azért nem, mert megalapozottnak érzett gyanúm szerint nem jött át az üzenet. Csak a felszínét karcolgattam, vagy ha úgy tetszik, a jéghegy víztükör fölé törő egyharmadát vettem észre. Tiszta mázli, hogy nem vagyok hivatásos kritikus, csak egyszerű néző :)

Szóval Jep Gambardella egy a felső tízezerhez tartozó újságíró - illetve író, x évvel ezelőtt ugyanis írt egy könyvet is. Az ő szülinapi partijának a közepére csobbanunk a film kezdetén, bulizunk egy jót, majd szép lassan megismerjük életének állandó szereplőit, vele együtt csippentünk ki az embertömegből néhány új jelöltet. Egyesektől el is búcsúzunk, végleg.

Ez az alkotás nekem már túl művészi volt ahhoz, hogy képes legyek befogadni. Ami eljutott hozzám, az a római látképek és műtárgyak szépsége, és a zenéké, meg néhány az élet múlása fölötti merengéstől mélabús pillanat. Bizonyára volt valami mélyebb értelme mindennek, csak nem találtunk egymásra. A jövőben is figyelni fogom Paolo Sorrentino munkásságát, mert az Ifjúság viszont közel egy év után is eszembe jut olykor-olykor, a tavalyi év egyik kedvence volt. De ezt, ezt aligha nézem újra, ahhoz túl rövid az élet, ebben mélyen egyetértek Jeppel.

Azt hiszem ezt a filmet azoknak érdemes megnézni, akik szeretik Fellinit. Valahogy stílusában hasonlónak érzem, bár lehet csak azért, mert őt se nagyon értem :D

Eredeti cím: La grande bellezza
Bemutató: 2013
Rendező: Paolo Sorrentino
Szereplők: Toni Servillo, Carlo Verdone, Sabrina Ferilli