2017. november 1., szerda

Októberi könyvek

Ez a hagyományos fajta blogolás nagyon nem megy nekem, úgy látszik... olyannyira nem, hogy tavasz óta rá se pislogtam a blogra. Úgyhogy megpróbálkozom valami mással. Egy poszt a könyveknek, egy a filmeknek, minden hónapban. Havi kettővel talán nem gyűlik meg a bajom. Nos, meglátjuk :)

Októberben 20 könyvet olvastam ki, de mielőtt még valamely kedves olvasóm le találna menni hídba e relatíve magas darabszám láttán, sietve szeretném kijelenteni, hogy ebből 15 mesekönyv, azaz pár perces, na jó, a Kázmér és Huba esetén pár órás olvasmány. Ezeket nem fogom itt boncolgatni, mert a legtöbb mesekönyvről nincs igazán bővebb-komolyabb mondanivalóm azon kívül, hogy tetszett-e vagy sem. És úgyis a nagyobb falatok az érdekesek:

W.G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi - Angliai zarándokút

Valamikor augusztus végén vagy szeptemberben jutottam arra a döntésre, hogy ami a magánkönyvtáram olvasottságát (inkább: olvasatlanságát) illeti, a helyzet tarthatatlan. Úgyhogy most van pár új szabályom, az egyik, hogy minden újonnan zsákmányolt könyvet lényegében azon melegében el kell olvasni - addig nem is kerülhet fel a polcra, hanem a komód szélén ücsörögve vár a sorára. A másik, hogy ha épp nincs friss hús, akkor a Moly "random könyv a várólistáról" funkciójával szépen kisorsolom magamnak a következő olvasnivalót. Sebald a második ilyen akció eredménye volt. Az egyik békebeli Alexandrás nyári könyvvásáron szereztem be potom pénzért, és ha nincs ez az új hülyeségem, valószínűleg évekig hevert volna a polcon szerencsétlen. A könyv tulajdonképpen egy nagy sztorikupac, de nem annyira Sebald életének apró-cseprő történéseiről, amiként én azt vártam, sokkal inkább az őt érdeklő mindenféléről. Persze lehet olvasni az útjáról is, ilyen tengerpart, olyan mező, de a hangsúly szerintem nem itt van. A hónap elején olvastam, és sajnos nem igazán sikerült összebarátkoznunk, úgyhogy gyorsan kopó emlékképeim közül csak pár részlet dereng, egy boncolásról szóló festmény, egy pompás épület, egy író barát, aki papírhegyek közt él, a heringek... Az én problémám ezzel a könyvvel az volt, hogy viszonylag kevés ponton fedte egymást a Sebaldot és az engem érdeklő dolgok halmaza. És ha valami alapvetően nem nagyon érdekel, arról baromi érdekfeszítően kell írni, hogy ne unjam szénné magam. És Sebald nem az én emberem. (Azért Chateaubriand könyvét várólistáztam.) Nehéz, melankolikus olvasmány, fogyasztása napsütéses időben, jó kedélyállapotban javallott.

Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája

Ezt viszont rosszkedv esetén ajánlom, ugyanis baromi szórakoztató. Engem ez személy szerint meglepett, valami követhetetlen filozófiai magaslatokban szárnyaló regényre számítottam, és nagyon nem azt kaptam. Még anno a Szajna-parti kaland főhőse olvasta ezt a klasszikust, akkor pakoltam fel az egyszer-elolvasandó könyvek hisztérikus nevetést fakasztóan hosszas listájára, de csak most jutottam el odáig, hogy kikölcsönözzem a könyvtárból. És atyaég, mennyire örülök neki!
Kezdjük ott, hogy ez nem regény, elbeszélőnk ezt így konkrétan kijelenti. Ugyanez az elbeszélő folyamatosan kibeszél a cselekményből. Az alapsztori ugye az, hogy Jakab meg a gazdája mennek, mendegélnek A-ból B-be (ahol A még csak-csak ismert, B azonban...), és közben Jakab utóbbi unszolására elkezdi mesélni szerelme történetét. De az istennek nem sikerül egyhuzamban végigmondania, mert vagy a fent említett elbeszélő szakítja félbe, és jelzi felénk, hogy ha nagyon szemét akarna lenni, most ilyen és ilyen bajokat zúdítana szereplőink nyakába, csak hogy Jakab ne tudja folytatni szerelmének történetét, vagy tényleg valami incidens történik az út során. Gyanítom vannak jópáran, akiknek rövid úton az idegeire megy ez a fajta elbeszélői stílus, de aki szereti az enyhén fárasztó humort, az feltétlenül tegyen vele egy próbát.

Miljenko Jergović: Diófa-házikó

A fülszövegbe szerettem bele. Egészen konkrétan a visszafele számozott fejezetek ígérete csábított vásárlásra, valamint az a tény, hogy valószínűleg még soha nem olvastam horvát írótól. Az, hogy családregényről van szó (nem annyira az én műfajom), ráadásul több mint ötszáz oldalon, egy kicsit elbizonytalanított, de végül belevágtam, és finoman szólva nem bántam meg.
Az első (vagy utolsó, kicsit bonyolult az ügy:) fejezet elég erősen indít: megtudjuk belőle, hogy egy idős asszony elméje elborult, és a kórházba való szállítása után meghalt, meggyilkolásával pedig egy fiatal orvost gyanúsítanak. Ez a kiindulópont, ahonnan hol tyúklépésben, hol kissé ölesebb léptekkel haladunk visszafelé az időben, és fejtjük meg, mi vezethetett az őrülethez, hogy alakult a család sorsa a huszadik században. Jergović csodás mesélő, sodor magával az olykor szerteágazó, majd megest egy pontba összefutó történet, a történet amiben több az árnyék, mint a napsütés, és ami ráébresztett, hogy milyen szánalmasan keveset tudok az ország történelméről. Vagy úgy nagyjából semmit, leginkább.
Érzékeny lelkületű olvasóknak jelezném, hogy káromkodás, ún. szabadszájúság és némi, háborús helyzetből adódó kegyetlenkedés is akad a könyvben, de nem annyi, hogy bárkit is le akarnék beszélni róla. Sőt. Ez a könyv eszméletlen jó, olvassátok minél többen.

Radclyffe Hall: A magány kútja

Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha Caitlin Moran könyvében esett volna szó erről a regényről, és akkor pakoltam fel a "de jó lenne ha végre már magyarul is megjelenne" várólistámra. És hát a Park volt olyan jó fej, és elhozta nekünk (örök hála és köszönet, imádlak titeket - nem csak ezért a könyvért, úgy általában. vallomás vége). 1928-ban, a megjelenésekor betiltották, és ennek, valamint önnön érdemeinek hála el is indult a kultkönyvvé válás rögös útján. Egy olyan témát feszeget, ami akkoriban tabunak számított: az azonos neműek közti szerelem kérdését. És teszi mindezt valami elképesztő érzékenységgel és szépséggel. Stephennel, a főhőssel gond nélkül azonosulhat bárki*, nemi identitástól függetlenül. Az egyik legszimpatikusabb főhős, akiről az utóbbi időben olvastam, és akit Hall nem kímél, mert a kor sem kímélte a hozzá hasonlókat. Szívből remélem, hogy manapság könnyebb dolguk van az érintetteknek. Rettenetesen szomorú könyv, még ha rá is talál a boldogságra Stephen érezni, hogy nem tarthat sokáig. Kislányként toppan elénk, akit a fiúnevéhez illő fiús külsővel és hajlamokkal áldott meg az ég - valamint egy rideg anyával és egy szerető apával (akibe igen könnyű belezúgni - ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek!), végignézzük, ahogy keresi a választ az egyre kínzóbb kérdésre: mi vagyok én? A küzdelmét, ahogy próbálja elfogadni magát annak, ami, és ahogy próbálja elfogadtatni magát a társadalommal. Lehet tippelni, utóbbi esetben mekkora nagy sikereket érhet el.
Ez egy fontos témát boncolgató könyv, és ízig-vérig szépirodalom, remélem sokakhoz eljut majd. Nekem egy dolog nem tetszett benne, az időnként felbukkanó ismétlések (egy bekezdésen belül ismételt meg félmondatokat, mondatokat, jellemzően valamilyen leírást, amitől kissé modorossá vált a szöveg), más nemigen jut eszembe.

*Oké, leszámítva azokat az idiótákat, akik szerint a nem-hetero a nem-ember szinonimája, de ők meg úgyse vennék a kezükbe ezt a könyvet.

V.E. Schwab: Gyülekező árnyak

Az Egy sötétebb mágia című trilógia második része. Továbbra sem YA, viszont elkezdett romantikázni, ami nem biztos hogy jót tett neki - ízlés kérdése. Én továbbra is szeretem ezt a világot, a hibái ellenére, pedig azokból egyre többet találok. A legnagyobb Szelina "Gyilkológép" Bard, a lány, akit elvileg csodálnom kéne, de egyre kevésbé vagyok képes rá, mert vannak olyan tettei, amiket egész egyszerűen nem tudok neki megbocsátani, amik felelőtlen, érzéketlen, önző dögnek mutatják be. Nem lehet örökké a nehéz gyerekkorra hivatkozni, bocsánatot követelni az elkövetett bűnökért, csak mert korábban éhezett. Bocs, Lina-rajongók, én így látom. Egy hülye picsa, akibe érthetetlen módon beleszeret egy olyan pasi, aki maga a két lábon járó kötelességtudat és becsület, még ha akad is egy-két sötétebb folt a múltjában-jelenében. Szóval akadnak olyan körülmények, amelyeket finoman szólva bosszantónak találok, de attól még élveztem az olvasását, 150 oldalnyi döcögés után két nap alatt befaltam a maradékot; és várom a folytatást is, kíváncsi vagyok, hová futnak ki a dolgok. Csak az a nagyon szomorú, hogy - az első résztől eltérően - függővéggel záródó kötet nem váltotta ki belőlem az igazán jó sorozatoknál tapasztalt rohadt-élet-most-azonnal-add-a-folytatást-vagy-megőrülök érzést. És ez bizony baj.

Képek forrása: Libri és Moly

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése