2017. december 3., vasárnap

Novemberi könyvek

Ebben a hónapban egész sokat sikerült olvasni, még úgy is, hogy volt pár nap amikor egy sort se haladtam semmivel. Például mert lefoglalt a sapkakötés... Két napom ment rá, ugyanis első nap sikerült elrontanom a mintát, és nem tudtam kijavítani, úgyhogy lefejtettem az utolsó szemig a félkész cuccot. Alig volt kiábrándító. Mindegy, másnap csodálatosképpen sikeres munka során létrehoztam a téli holmit, s azóta aktívan használom. Kicsit sem könyves kitérő vége.

Szóval, volt három mesekönyv, és izé... hat plusz egy felnőttkönyv :D Nem tudom a hetediket hogy kéne számolnom, merthogy az 3 in 1 kiadás, amiből kettő és felet sikerült hónap végéig befejezni... Mindenesetre novemberben ők kerültek sorra:

John Williams: Butcher's Crossing

Ez a pasi megint megvett engem kilóra. Nem sikerült olyan őrült rajongást kicsiholnia belőlem, mint a Stonernél, sőt az első, talán száz oldalon kicsit döcögősebben haladtam az ideálisnál, no de aztán! A maradékot csak azért nem faltam be egyszerre, mert néha aludni is kell. A jó fene se gondolta, hogy ilyen izgalmas lesz. A jó fene se gondolta, hogy ennyire magával tud ragadni egy - nagyrészt - bölényvadászatról szóló könyv. Pedig de. Csak úgy lubickoltam a négy főbb szereplő jellemrajzában, a tájleírásokban. A vadászatra induló négy (anti)hős mindegyike külön személyiség, a félkezű öreg, aki a Bibliából merít erőt, a tapló nyúzó, a kiégett vadász és a városi fiú, aki maga sem tudja egészen, mit keres, de azt a valamit ezen az úton reméli megtalálni. A tájleírások pedig csak annyira érzékletesek, hogy még mindig tisztán látom magam előtt, egy hónappal ezelőtt hogyan képzeltem magam elé a vidéket.
Egyetértek azokkal, akik úgy vélik, hogy Cormac McCarthy olvashatta ezt a könyvet, és bátran ajánlom is mindazoknak, akik őt szeretik. Szerintem nem fognak csalódni.

Vavyan Fable: Galandregény

Egyszer régen, nem is olyan régen meglehetős rajongással viseltettem a szerző iránt, volt pár év, amikor minden új megjelenést megvettem, és sorban hoztam ki a régebbi könyveit a könyvtárból. Azóta csillapodott a láz, már csak takarékon égek - és ezt a kis tüzecskét a Vis Major és a Halkirálynő sorozat táplálja. Bolondul tudok örülni minden új résznek, és ez most fokozottan így volt, hiszen ebben a kötetben egyik kedvenc Fable-hősöm, Martin viszi a szót. Ennél már csak Rühlnek örülnék jobban :) Míg Denisáék a tengerparton lazulnak, ő belecsap a közepébe, és megpróbál felhajtani pár rosszfiút újdonat társa, a - természetesen atomvonzó - Tasha és néhány régi ismerős segítségével. Nem mondom, hogy nem szomorított el a tény, miszerint nem lesz jelen a teljes bagázs a történetben, az összes családtaggal és lökött baráttal, de nem csalódtam. Rég nem várom már, hogy guruljak a nevetéstől az újabb részek olvasásakor, ahogy egykor régen. Változott Fable, változtam én is. Csak pár órányi felhőtlen kikapcsolódásra vágyom pár régi kedvenc fiktív ismerős társaságában. Megkaptam, köszönet érte.

William Shakespeare: Othello

Novemberben feltűnően rábuktam Shakespeare-re. Előbb ezt olvastam el, aztán a hónap vége felé elkezdtem a szonetteket... Tudja bánat, mi az oka, de nem is lényeges. Ami a fő: ez a darab azok közé sorolt be, amiket szeretek, a negyedik helyet adományoztam neki a Sok hűhó, a Vízkereszt és a Kalmár után. A történet nem volt ismeretlen előttem, bár talán senki előtt sem az, közismertsége-közkedveltsége okán :) Régebben két feldolgozásához volt szerencsém, elsőként modern köntösbe öltöztetve, még valamikor a középiskolás éveim alatt, ez volt az O; majd már felnőtt fejjel megnéztem azt is, Orson Welles mit hozott ki belőle, ez az 1951-es Othello, a velencei mór tragédiája. A maga módján, és a maga idejében mindkettő tetszett. Most, harmincasként pedig végre el is olvastam. Ami meglepetésként ért, az az volt, hogy az összes szereplő közül épp a negatív figura, Jago mondatai közt találtam olyat, amin kicsit elrágódhattam. Mindenképpen újraolvasós lesz.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Hát most nézzétek meg ezt a borítót! Egyszerű(en) zseniális. Tán még akkor is megveszem, ha nem Bradbury neve virít rajta, akinek a Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák óta bérelt helye van a kedvenceim közt :) Kicsit azért félve vettem kézbe ezt a szépséget, mert bár az előbb említett két regényért abszolút odáig voltam meg vissza, a korábban olvasott két novellás kötettel kapcsolatban már nem ilyen egyértelműen pozitív a tapasztalatom. Van persze olyan novella, amit nagyon szeretek, van, ami több év után is eszembe jut olykor, de a többség a 'szépen van megírva, de nem nekem van megírva' kategória. És sajnos ezzel a könyvvel pont ugyanez a helyzet. Volt amitől az államat kergettem a padlón, volt ami hidegen hagyott. Borzongást meg nemigen váltott ki belőlem, de az mondjuk más írónak se szokott összejönni :) Szóval örülök, hogy megjelent, még sok-sok Bradbury-t a népnek, de a rajongó üzemmód, az egyelőre megmarad a Marsbéli krónikáknak.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Már akkor tudtam, hogy a XXI. század kiadó Kult könyvek sorozata lesz a vesztem, mikor a sorozat indulásáról szóló első karcot olvastam a molyon. Merthogy a kiadó szerint tarthatatlan, hogy sok-sok éves csúszással, vagy egyáltalán nem érnek el hozzánk ékes-édes anyanyelvünkön a külföldi, szépirodalmi sikerkönyvek. Nekem csak egy kérdésem van: hol a túróban késtetek idáig?! ;) Négy könyvvel indítottak, és ha milliomos lennék, mindet meg is vettem volna. Mivel azóta se nyertünk a lottón, egyet megvettem, egyet kisírtam karácsonyi ajándéknak. És tűkön ülve várom a jövő évi megjelenéseket.
No de hogy a regényről is ejtsek pár szót: Amerikában járunk, a rabszolgatartó Délen, ahol az egyik nő, Cora elköveti azt a butaságot, hogy - ha csak szőrmentén is - de ellenszegül a fehérembernek. Egy darabig még tűr, reménykedik, de aztán egy baljós hír hallatán enged egy társa hívásának, és megszökik az ültetvényről. Fentebb, a Butcher's Crossingnál azt írtam, hogy eleinte döcögős volt a sztori, aztán letehetetlen - na, itt pont fordítva jártam, többé-kevésbé. Az elején izgultam, drukkoltam, körömrágtam, aztán egy picit alábbhagyott a lelkesedésem. Az ok ennyi: túl csavaros, túl hihetetlen, túl hollywoodi volt nekem a történet alakulása. Akkor is, ha tudom, hogy a legcifrább történeteket az élet írja. A végére érve azt kívántam, bár többet tudnék a rabszolgatartásról, arról hogy valójában milyen volt, hogy el tudjam dönteni: megtörténhetett volna-e így, vagy tényleg túlzó, ahogy érzem. Szóval ha az idetévedők közül valaki tud nekem ajánlani ezzel kapcsolatos könyvet vagy akár dokumentumfilmet, ne habozzék megosztani velem. Én pedig ezt a könyvet ajánlom, mert egyébként jó, nagyon is.

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Érzem én, ott csesztem el, hogy nem a megfelelő elvárásokkal ültem neki. Meglehet fogalomzavar, de ha valamire nekem azt mondják hogy thriller, attól azt várom, hogy a fülemben dobogjon a szívem az izgalomtól. Semmiképp sem azt, hogy egy gyilkosságról hírt adó bevezető után egy lelki problémákkal küzdő nő élettörténetét olvassam. Nem mondom, hogy nem éreztem némi feszültséget, mikor a családja múltjában vájkált, de valahogy nem volt az igazi. Urambocsá, untam kissé. Aztán eldöntöttem, hogy oké, én innentől ezt valami pszichológiai dráma-féleként fogom olvasni, és onnantól kicsit jobban működött. Hogy aztán az utolsó száz oldalon végérvényesen átcsússzon - részemről némiképp hiteltelennek vélt - bűnügyi szférába. Alapvetően a világon semmi problémám nincs azzal, ha egy szerző a különböző műfajokat elválasztó borotvaélen táncol, sőt, minél vékonyabb az a borotvaél, annál jobb, csak most egyszerűen nem erre készültem, nem tudtam vele mit kezdeni. Kár. Egyébként utánam anya is elolvasta, ő ripsz-ropsz befalta és szerette, úgyhogy könnyen lehet, egyedül vagyok ezzel a problémával. Remélem, hogy így van, mert amúgy meg nagyon szeretem Lehanet, és drukkolok hogy szép kövér magyarországi rajongótábora legyen :) Szeretnék majd még egyszer próbát tenni ezzel a regénnyel, mert nagyon jól van megírva, és az eszemmel tudom hogy jó, csak egyelőre nem érzem, és ez igen-igen szomorú.

Samuel Beckett: Molloy / Malone meghal / A megnevezhetetlen

És akkor most egy kicsit csalok, jó? Ugyanis a trilógia befejező részét már december elsején fejeztem be, de a franc se fog két posztban is erről fecsegni :)
Beckett már elég régóta a radaromon van, és az a nagy helyzet, hogy ott is maradt. Pedig nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy szerettem ezt a könyvet, úgy en block. Furcsa, nehezen követhető, nehezen megfejthető (ha egyáltalán...), nehéz szövegek ezek, én pedig hol szerettem, hol utáltam olvasni. Talán a Molloy első fele állt legközelebb hozzám, ha jól emlékszem egész rakás idézetet kiírtam magamnak belőle... és a Molloy második fele állt legtávolabb :D Amúgy talán a kétharmadán lehettem túl ennek az első résznek, amikor beleolvastam a fülszövegbe, ahol tudtomra adták, hogy én most egy tök baromi vicces valamit olvasok éppen. Ja, oké. Úgy látszik, én nem voltam ráhangolva, mert eleinte eszméletlen nyomasztónak éreztem, a Molloy második fele pedig... hát az abban szereplő apafigurától úgy viszketett a tenyerem, ahogy már nagyon régen nem. De hát bizonyára vicces volt. No mindegy, ez a kisebb-nagyobb nyomokban filozófiai eszmefuttatásokat és vulgáris kifejezéseket tartalmazó, beteg regény-hármas eléggé felpiszkálta a kíváncsiságomat ahhoz, hogy folytatni akarjam az ismerkedést az íróval. (Egyébként erre akkor jöttem rá, amikor A megnevezhetetlenben az elbeszélő emlegeti Wattot, Murphyt, Merciert és Camiert... nekem pedig minden egyes név láttán az volt az első gondolatom, hogy ismerni akarom az ő, minden valószínűség szerint bizarr történetüket is. Így jártam.) Szóval kemény falat, dolgozni kell vele. Még befejezése előtt egy ismerősnek azt mondtam, nem fogom se le-, se rábeszélni az olvasására - nos, ezt felejtsük is el, és maradjunk a rábeszélésnél ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése