Adventi vásározás Bécsben

Az egész úgy indult, hogy egyik kolléganőm átküldte egy utazási iroda linkjét. Bécsi adventi vásárok nézegetése, opcionálisan schönbrunni kastély-, és csokigyár látogatással. Első ránézésre egészen baráti áron. Én meg már nagyon rég vágytam látni a bécsi adventi vásár(oka)t. Csoki pedig bármikor jöhet. Úgyhogy megkérdeztem a barátnőimet, az év végi hajtás ellenére/mellett nincs-e kedvük egy efféle kiruccanáshoz. Volt nekik, úgyhogy négyen befizettünk egy ilyen buszos túrára, és tegnap el is mentünk.

Elöljáróban közölném, hogy minden esetleges nyávogásom ellenére marha jó volt :)

Undorítóan korán kellett kelnünk, mert 5:40-kor volt a találkozó a Hősök terénél, de az odavezető utat kb. végigröhögtük, a buszt is hamar megtaláltuk, és kifogtunk egy tök szimpatikus idegenvezető-sofőr párost. Egy problémám volt: a hátsó szomszéd. Egy anyuka volt a kislányával (hát szegényt először fiúnak néztem mondjuk), mely párosból a fiatalkorú fertőző beteg, a nagykorú pedig szimplán baromi idegesítő volt. A kislány lényegében végigköhögte a napot, nemhogy zsepit, még a kezét se tette a szája elé, olyan szinten csámcsogott hol kaján, hol szopogató tablettás gyógyszeren, hogy engem már a sírás kerülgetett (egy hangra vagyok tényleg, igazán allergiás: a csicsogós evésre. hát most aztán élvezhettem a kedvenc effektemet...), időről időre hisztizett egy jót és mellesleg folyamatosan rugdosta A. székét. Hogy én se maradjak masszázs nélkül, anyuka meg az én székemet rángatta-markolászta, ahányszor csak lehetett, közben időnként közölte a lányával, hogy elege van belőle, és most már igazán hagyja abba, és kár volt elhozni és... jajj de nagyon idegesítőek voltak édes istenem :D

Azt az egyet ha elmagyarázná nekem valaki, hogy egy hurutosan köhögő, látványosan beteg nyolc-tíz év körüli gyereket miért kell elvinni egy egész napos buszos kirándulásra, ahelyett hogy otthon próbálnák kikúrálni a takonykórból...? Mindegy. Szerencsére volt nálam füles, a telón meg Spotify. Épp csak azt nem hallottam így rendesen, az idegenvezető mit magyaráz. Azért átjött annyi, hogy amikor a csajok megjegyezték, hogy mennyivel jobb lett volna, ha ő tanítja nekünk anno a törit a suliban (koránál fogva esélytelen, de ezt most hagyjuk), mert röviden és élvezetesen nagyjából félórában összefoglalta nekünk Ausztria történelmét, akkor bőszen helyeseljek.

A Világ Valószínűleg
Legrondább Cégére.
Nyilván imádom :)

Node. A vékony hótakaróval fedett osztrák földeket elhagyván végre bekanyarodtunk a schönbrunni kastély mellé, ahol is a zebra túloldalán egy óriási panda billegett... Sajna nem sikerült róla normális képet csinálnom - az volt a terv, hogy kifelé, mikor több időm lesz rá, lekapom, de addigra elcammogott. Bent szabad program volt, csak egy rövid tájékoztatást kaptunk róla, hogy mi merre van, és mikorra kell visszaérni a buszhoz, aztán mindenki mehetett, amerre látott.

Mi először a karácsonyi vásárt céloztuk be, és itt szeretném megjegyezni, hogy abból a három-négy vásárból, amit tegnap körbejártunk, nekem ez tetszett a legjobban. A belvárosiakban mintha mindenhol pont ugyanazok a standok lettek volna, még egy-egy vásáron belül is. Itt viszont - szerintem - minőségibbnek látszó cuccokat lehetett látni, ismétlés nélkül. Hogy a kedvenceimet említsem: volt családi méretű sós perec (jó hát azt nem biztos, hogy meg lehetett venni, lehet vendégcsalogatónak szánták), vagy például aranyozott üveggömbök. És nem volt túltolva a díszítés sem.

Azt már az elején közölték velünk, hogy a kastélyba a rendelkezésünkre álló másfél órán belül nagyjából lehetetlen bejutni, nem is akartunk, úgyhogy a fennmaradó időben a parkban sétáltunk. Nem győztem hüledezni, hogy még télen is milyen szép, A.-val meg is beszéltük, hogy nyáron vissza kell térni egy egynapos Schönbrunn-programra, végigjárni kastélyt-kertet. Cikk-cakkban haladó ösvényen felmásztunk a dombra, amin a Gloriette (diadalkapu) áll, aztán már csak egy rövid kört tudtunk tenni a parkban, így is utolsó pillanatban értünk a buszhoz.

Menő sárkányos kaspó :)

Amúgy az egyik legérdekesebb az volt, mikor formára nyírt fák közt sétáltunk. Soha nem láttam még ilyen fákat lomb nélkül, egészen bizarr látvány, mintha egy láthatatlan fal a fa törzse felé nyomta-tördelte volna az ágakat. Vagy mintha szétnyílt volna előttünk az erdő, hogy utunkra engedjen. Elvarázsolt rengeteg. Meg se próbáltuk lefotózni, mert biztosak voltunk benne, hogy képen nem jön át a látvány...

Schönbrunn után a csokigyár/múzeum következett. Kép innen nem nagyon van, csak a Heindl csokigyár kabalaállatával (már ha ez a helyes kifejezés...), a tigrissel feldíszített bejárati ajtót meg karácsonyfát, meg egy tortát fotóztam le, egyrészt mert a gyárban akkor is dolgoztak, és bár alapvetően lehet fényképezni, arra megkértek minket, hogy a munkásokat ne örökítsük meg; másrészt nagyjából végig maszatos volt a kezem a csokikóstolóktól... :) A gesztenyés szív meg az a nápolyi, amit mogyoródarabkás tejcsoki borít... Maga a mennyország... Vettem is belőlük itthonra a gyár melletti mintaboltban, azzal a remek kis 10%-os kedvezményre jogosító kuponnal, amit a múzeumban adtak.

A múzeum pici, de klassz. Először egy pár perces (magyar szinkronos!) filmet néztünk meg a csoki, és a Heindl csokigyár történetéről, aztán a mozi túloldalán léptünk be a kiállítótermekbe, ahol újra - most kicsit részletesebben - bemutatták ugyanezt. A túra végén csokiszökőkút várt minket, mindjárt három: tejcsokis, étcsokis és fehér csokis. Ezt mi kihagytuk, hosszú volt a sor, meg nem is igen haladt, plusz annyira nem is voltunk rámozdulva. Úgyhogy szaladtunk a boltba költekezni.

Ezután újfent visszacihelődtünk a buszra, és elindultunk a Rathaus felé, közben az idegenvezetőnk sorolta, hogy milyen nevezetességeket láthatunk útközben. Végül lepakoltak minket, és mehettünk ismét az orrunk után. Az én orrom a Rathaus előtti vásár egyik standjánál kapható grillkolbászok szagát megérezvén arra ösztökélt, hogy egyek végre valami normálisat, úgyhogy M. közvetítésével sikeresen hozzá is jutottam egy kiflibe csomagolt, kilógicsáló végén mustárral kezelt példányhoz. Csodás volt: a kolbász roppanós és ízes, a kifli is kellemesen ropogós, még a mustárba se tudtam belekötni. És laktatónak is bizonyult, késő estig nem éheztem meg utána. A csajok szereztek szívecskés bögrét forró itallal, aztán körbetrappoltuk a környéket.

Mindenhol iszonyatos tömeg volt, de nekem azért így is átjött a karácsonyi hangulat. Minden utcában más díszítés fogadott, lépten-nyomon karácsonyfákba botlottunk, pár percre megálltunk egy kórus énekét hallgatni (nagyon jól tolták egyébként), még a kirakatok nagy része is olyan ünnepi díszt kapott, hogy nem lehetett nem szeretni.

Mivel csak pár óránk volt, túl sokat nem láttunk a városból, de az a kevés meggyőzött róla, hogy még vissza kell térnem ide, mert egész egyszerűen gyönyörű. Csak az bosszantott, hogy a Rathaus tornyán egy bazi Samsung okostelefon reklám lógott, a Stephansdomon meg Coca Cola... Miért?! (Tudom, pénzért, de akkor is kiábrándító látvány.)

Úgyhogy reményeim szerint jövő nyáron jön a Schönbrunn Part II, és valamikor egy Bécs belvárosa Part II is. Ámen.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

Forrás

Az ember él, s toldozgatja, javítja, építi, majd néha elrontja életét; de idő múltával észreveszi, hogy az egész, úgy, ahogy hibából és véletlenségből összeállott, másíthatatlan.

Ez a kisregény azon írások közül való volt, amiknél időnként meg kellett állnom... nos, gondolkozni. Például a fenti mondaton, annak igazságtartalmán. Lehangoló, reménytelenséget sugárzó mondatnak éreztem. Az első reakcióm az volt, hogy minden porcikámmal tiltakoztam ellene, azt olvastam ki belőle, hogy hiába minden próbálkozás, az életedet nem hozhatod rendbe, nem teheted jobbá. Ami szerintem marhaság. Többszöri átolvasás után már egy másik üzenetet fedeztem fel benne: a múlt megmásíthatatlan. Ezzel nem tudok vitába szállni. Eszterrel viszont szerettem volna vitatkozni. Szerettem volna meggyőzni arról, hogy amit tenni készül, az nettó őrültség. Még ha érteni vélem is cselekedetei mozgatórugóit.

Eszter szerényen, az élettől már semmi érdemlegeset nem várva él a szüleitől rámaradt házban Nunu, egy idős rokon társaságában. Pénz nem nagyon akad a háznál, keserű emlék már annál inkább. Eszter életében egy férfit szeretett, Lajost, aki olyan természetességgel hazudott neki és mindenki másnak, ahogy a Nap süt, aki összetörte a szívét, és aki húsz év után újra látni akarja őt. Az ő érkezésének előestéjéről, és magának a látogatásnak a napjáról szól ez a rövidke könyv, vissza-visszarévedve a múltba, felfejtegetve-cincálva annak szálait.

Nem igazán tudom, mire számítottam, mikor elkezdtem olvasni ezt a történetet. Úgy vettem meg, hogy fogalmam sem volt róla, miről szólhat, csak volt egy ilyen fellángolásom, hogy ha már időnként bepofátlankodok egy Libribe mesekönyveket olvasni mondjuk úgy: nagy tételben, akkor legalább ne üres kézzel távozzak - és hát a Helikon Zsebkönyveknek, legalábbis a régebbi kiadásoknak, még a teljes fogyasztói ára is egészen baráti, tehát egyik alkalommal ezt választottam. Mert Márai. Mert régebben olvastam A gyertyák csonkig égnek-et, amiből mára ugyan semmire nem emlékszem, de azt tudom, hogy tetszett, és úgy gondoltam itt a remek alkalom az ismeretség felélesztésére. Halványan rémlett, hogy mintha lenne belőle film, és valamiért azt gondoltam, hogy valamiféle romantikus történet lesz. Hát, nem kifejezetten. Vagy legalábbis nem azon a módon, ahogy gondoltam.

Talán nem a legjobb ötlet pár órával azután írni a könyvről, hogy befejeztem, talán hagyni kéne ülepedni. Felkavaró volt. Egyszerre érzem azt, hogy a Lajost körülvevő emberek reakciói, cselekedetei irreálisak, amik ellen sikítva tiltakoznék, mert ha neki engednek, azzal a saját vesztük felé tesznek egy - szereplőtől függően kisebb-nagyobb - lépést; és azt, hogy mindez így, és csakis így történhet, elfogadva az érvelésüket, az érzéseiket, a megadásukat. És ez a kettősség egy kicsit ijesztő, mert saját magamban, a saját értékrendszeremben bizonytalanít el. Amiért pedig egyszerre vagyok pipa és hálás, csak hogy tovább bonyolítsam a képet :)

Azért a tiltakozás hangja az erősebb. Ahogy fentebb is írtam: szeretném meggyőzni Esztert, hogy téved. Szeretném rávenni, hogy gondolkozzon el rajta: amit érez, az valóban szerelem, vagy az egykor érzett szenvedély alakult át pusztító rögeszmévé? Én az utóbbinak éreztem. Mintha görcsösen kapaszkodna a régi érzés árnyékába, mert ha nem engedi el, akkor pajzsként használhatja. Magyarázatként, hogy ezt azért nem tettem, mert. Az életemet azért nem mertem úgy élni, ahogy szeretném, mert. Ezeket a hibákat is azért vétettem. Nem tehetek róluk.

Elgondolkodtató, nyomasztó, felkavaró olvasmány volt. Cserébe legalább rövid, pár óra alatt kiolvasható. Fogyasztását napsütéses időben, kiegyensúlyozott lelki világgal javasolnám :)

U.i. Márainak pedig jár a taps, amiért hitelesen tudott írni a női lélekről, kevés pasasnak megy ilyen meggyőzően.

🥕🥕🥕

Kiadás: Helikon, 2017. Helikon Zsebkönyvek sorozat 59. kötete

Oldalszám: 122

ISBN: 978-963-227-951-0

Fogy. ár: 999 Ft

Han Kang: Nemes teremtmények

Forrás: Jelenkor

Jártál már úgy, hogy miközben egy olyan könyvet olvastál, ami fontos témáról szól, az azt megillető komolysággal, azt érezted, hogy hamarosan ellepik majd a netet az áradozó értékelések a könyv padlóbadöngölős, élveboncolós, bucirapofozós hatásáról, miközben te... alig rezdülsz. Érzed, hogy a történet - ebben a konkrét esetben például - valóban egy nemzeti tragédia, amiről beszélni kell, és ha lehet, így kell róla beszélni, ilyen gyönyörűen, ilyen őszinte megrendüléstől átitatva, de... de nem érzed a pofont, nem érzed a gyomorszájon rúgást. Csak a szomorúságot, és az elképedést, hogy ilyen létezhet(ett).

Én így voltam ezzel a könyvvel - és ami azt illeti, a legtöbb falhozvágósnak kikiáltott regénnyel ugyanez a helyzet. Egy kicsit is szomorú filmen azonnal elbőgöm magam, de ha irodalomról van szó, úgy látszik, magasabban van az a bizonyos érzelmi küszöb, amit a Nemes teremtményeknek nem sikerült megugrania. Úgyhogy most felkötöm erősen az alsóneműt, és bátran kijelentem: nem tudott közel kerülni hozzám. Hiába gyönyörödtem bele egyik-másik mondatfüzérbe, hiába értem a vágyat, ami arra ösztökélte Han Kanget, hogy a szépirodalom formájába öntse ezt a saját hazájában is már-már feledésbe merülő, kegyetlen mészárlást, nem tudott igazán megérinteni. És ezt borzasztóan sajnálom, mert egyébként: hibátlan. Témájához képest gördülékeny, időnként kifejezetten költői szépségű, a váltott nézőpont pedig változatosságot és bizonytalanságot szül - ugyanis (mint az utószóból kiderül: az angol kiadással ellentétben) a magyar fordításban a fejezetek címei nem árulják el, ki az aktuális elbeszélő, hogyan kapcsolódik a korábbiakhoz. Semmilyen körülmények között nem szeretnék hát senkit sem lebeszélni az olvasásról, ellenkezőleg: aki teheti, olvassa el. Aki szőrösszívű mint én, azért, aki meg nem, az meg azért.

A történet alapját egyébként az az 1980-as kvangdzsui felkelés adja, amelyben civileket (jórészt tüntető diákokat) mészároltak le a rendfenntartók - nem részletezném, megteszi a könyv, illetve találtam egy cikket, ami sokkal jobban megfogalmazza a történteket, mint amire én most képes lennék: itt olvashatod el.

🥕🥕🥕

Eredeti cím: 소년이 온다
Fordító: Kiss Marcell
Kiadás: Jelenkor, 2018.
Oldalszám: 218
ISBN: 978-963-676-719-8
Keményfedeles, védőborítós, türkiz szalagkönyvjelzős szépség.
Fogy. ár: 2999 Ft, de ki a csuda vesz teljes áron könyvet?!

Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

Forrás: Moly

Már nem tudom felidézni, pontosan mi volt az oka, hogy ez a kis könyv vonzani kezdett, csak azt tudom, hogy valamikor tavaly támadt föl bennem a vágy, hogy megkaparintsam. Nyilván annak is része van ebben, hogy mindig ott motoszkál a tudatom szélén a késztetés, hogy több figyelmet szenteljek a klasszikusoknak; no meg tény, hogy egyre jobban érdekel a filozófia úgy általában, és több éve tervezgetem már, hogy kicsit beleásom magam. Ez a vékonyka kötet egész jó volt kezdésnek.

Rousseau nem sokkal a halála előtt kezdte el írni ezeket a pár oldalas szösszeneteket azokról a gondolatokról, amelyek séta közben merültek föl benne. Saját bevallása szerint csakis magának, a maga örömére tett így - abszolút szubjektív magánvéleményem szerint ez egy jókora füllentés. Nekem az volt az érzésem, hogy számít rá, vagy legalábbis reméli, hogy mások is olvasni fogják a gondolatait, aztán - attól függően, hogy milyen szerepük volt sanyarú sorsában - vagy keresnek egy jó felépítésű lapátot, hogy elássák magukat szégyenükben, vagy az együttérzés s a szomorúság könnyűit hullatják érette. De persze lehet, hogy tévedek, és valóban csak azért vetette papírra ezeket a sorokat, hogy a halálos ágyán az olvasásukkal múlassa az időt. Nem tudom mondjuk, miért akarná valaki utolsó napjaiban azzal stresszelni saját magát, hogy kétoldalanként megerősíti magát abban, miszerint olyan rossz sora van neki ebben az életben, ami példa nélkül való az emberiség történetében, de hát bonyolult egy gépezet az ember, akár ezt is akarhatta.

És akkor azt hiszem, itt kell elmondanom, hogy ez a kötet csak azoknak ajánlott, akik viszonylag jól bírják, ha mások nyavalygását kell olvasniuk. Mert az bizony töménytelen mennyiségben van, ráadásul csipet paranoiával fűszerezetten tálalva. Még soha senkit nem száműztek így a társadalomból (aha, tényleg nem, soha...), példa nélkül való ez az elismertség dombjáról való letaszajtás, és persze a szomszéd pincéjében kaparászó rágcsálótól az afrikai pusztában gyökeret ásó busmanig kábé mindenki a személyes ellensége, bármit is mondjanak az életrajzi adatok, barát az bizony nincs egy szál se. Picit fárasztó részek ezek.

Palástfű Rousseau
herbáriumából
Forrás: kunstkopie.de

De! Amikor nem azon kesereg, hogy mennyire kitolt vele az élet, akkor egészen elgondolkodtató dolgokat ír. Egy részüknél úgy éreztem, a saját gondolataim, érzéseim köszönnek vissza a lapokról, másutt azonnal vitába szálltam volna vele. Ír például a botanikáról, arról hogy mennyire imádja a természetet. Fejtegeti, hogy mi számít hazugságnak, és hogy annak milyen fajtái vannak. Bevallja, hogy a jótékonykodást csak addig érzi szívből jövőnek, míg nem válik elvárássá, kötelességgé (azaz: szívesen, jó szívvel ad ha kérik, csak attól megy el a kedve, ha a korábban kisegített ember újra és újra visszatér, azon az alapon, hogy ha egyszer segített, innentől mindig azt kell tennie, ha tetszik, ha nem) - és egyébként ez volt az egyik olyan pont, ahol találkozott a véleményünk. És az egyik olyan, ahol gyökeresen eltért az volt, amikor elküldte a búsba azokat, akik azért merészelik tanulmányozni a növényvilágot, hogy a) tudományos könyvet írjanak róla; b) egyes tagjait gyógyászati célokra használják. Merthogy ez biztos jele a feltűnési viszketegségnek... Egyébként ez azért is volt vicces, mert megvolt neki Linné könyve, és ha jól vettem ki, gyakran forgatta, szerette is. Csöpp kis ellentmondás, hm?

Ál-szerény, nyavalygással körített, ellentmondásokkal tűzdelt írást vettem a kezembe, de néhány rövid, számomra érdektelen szakaszt leszámítva kifejezetten élveztem az olvasását. Különösen az ellentmondásokat, egyébként - hisz épp az a jó, ha időnként ellentmondunk magunknak, én legalábbis úgy látom, ez a fejlődés jele, annak a jele, hogy nem félsz változtatni a véleményeden, ha új érvekkel találod szemben magad. Bár az is igaz, hogy Rousseau az egyik séta alkalmával épp azt fejti ki, hogy korábban felépített magának egyfajta világnézetet, és mivel úgy találta, ez a legjobb, ami létezik, tűzön-vízen át ragaszkodik hozzá...

Érdekes könyv volt, még sokáig elkísér majd az emléke - és gyanítom, nemcsak szellemi, hanem fizikai formában is jelen lesz az életemben. Könyvtári példányt olvastam, de már két-három séta után éreztem, hogy újra kell majd olvasnom, alighanem többször is. Kelleni fog egy saját példány... (Hé, Helikon! Nem akarnátok zsebkönyvesíteni?!) Szóval igen, ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak egy megkeseredett öregúr századokkal korábban írt gondolataira, és készen állnak vitába szállni vele. Szerintem megéri.

🥕🥕🥕

Eredeti cím: Les rêveries du promeneur solitaire
Fordító: Réz Ádám
Kiadás: Európa, 1997. Mérleg sorozat
Oldalszám: 174
ISBN: 963-07-6151-3
Puhafedeles zsebkönyv
Fogy. ár: 598 Ft volt anno, most ritkaságnak számít, borsos áron lehet hozzájutni - ha épp van valahol belőle

Margaret Atwood: Alias Grace

Forrás: Jelenkor

Ha tudod, hogy egy történet alapja valós, az mindig ad egy kis plusz érzelmi töltetet. Mindegy, hogy abból amit látsz vagy olvasol, mennyi az, ami tényekkel bizonyítható, mindig ott lebeg majd előtted, hogy akár így is történhetett. Ezért lehet az, hogy ha egy film igaz történet alapján készült, ezt mindjárt az elején közlik veled, hogy meglegyen az a kis bizsergés, amit egy (valaha) élő-lélegző embertársad életébe való bepillantás vált ki belőled. A kukkolásé, igen, vagy legalábbis annak a társadalmilag elfogadott verziójáé.

Margaret Atwood regényének is van valóságalapja, a címszereplő, Grace Marks valóban létezett, és valóban elítélték gyilkosságért James McDermott-tal együtt. És valóban enyhítették a büntetését, akasztás helyett életfogytiglani börtönre ítélték. Még van pár apróság, amit a szerző utószavában olvashatunk az 1843-as esetről, de nagyjából ez az a váz, amire az írónő felépítette a történetét.

Grace már több mint tíz éve a kingstoni börtönben ül, amikor csatlakozunk hozzá. Már túl van egy elmegyógyintézeti kezelésen, de időnként hallucinációk gyötrik a gyilkosságokkal kapcsolatban. Jó magaviseletét azzal jutalmazzák, hogy a börtönigazgató családjánál dolgozhat - jó cseléd, ráadásul hírhedt gyilkosnőként afféle trófeaként is funkcionálhat a teadélutánokon. És pár ember, aki hisz az ártatlanságában, a szabadon engedésén ügyködik. Az ő megbízásukból érkezik a városba az európai intézetekben tanult ifjú elmeszakértő, Dr. Jordan, hogy segítsen fellebbenteni a múlt eseményeit fedő fátylat - Grace ugyanis azt állítja, nem emlékszik a gyilkosságra, illetve hogy abban mi volt a saját szerepe.

Edward Holcroft a regény alapján készült sorozatban.
Forrás: IMDb

Dr. Jordan pedig - miután úgy érzi, elnyerte páciense bizalmát - arra kéri a nőt, hogy mesélje el, mire emlékszik. Grace pedig az elején kezdi, megismerjük az életútját írországi gyermekkorától a sorsát megpecsételő napig. Közben egy-egy epizód erejéig kitekintünk az orvos magánéletére, nehézségeire és terveire, jó és rossz tulajdonságaira. És azt hiszem nekem ez tetszett benne a legjobban - annak a gondolatnak az elhintése, hogy talán azzal sincs minden rendben, aki gyógyítani érkezett. Annak is lehetnek "romlott" gondolatai, aki a törvény és az emberek előtt is tisztán áll. Szerettem, hogy nem félt feltenni a kérdést: hol végződik a józan ész, és hol kezdődik az őrület? És azt is szerettem, hogy nem akart választ adni rá.

"Megőrült, így mondják, néha meg úgy, hogy beleőrült, mintha az őrület egy irány volna, mint a nyugat; mintha az őrület egy másik ház volna, ahová be lehet lépni, vagy egy egészen külön ország. De amikor az ember megőrül, nem megy máshová, marad ott, ahol volt. S valaki más jön be."

És nemcsak ezzel kapcsolatban tart minket bizonytalanságban az írónő: azt sem tudhatjuk, Grace valóban igazat mond-e, vagy csak ösztönösen ráérez, mi az amit hallani akarnak tőle, és azzal áll elő. S ha az utóbbi, a saját érdekében teszi, vagy csak azért, hogy a másik kedvében járjon? Én nem találtam egyértelmű válaszokat a kérdéseimre, de kivételesen örültem ennek.

Az első idei olvasmányom volt, és bár attól tartottam, hetekig elhúzom majd - féltégláról lévén szó -, valójában négy nap alatt átszáguldottam rajta. Grace története végig érdekes maradt, én pedig türelmetlenül vártam a végkifejletet, ami ugyan eltért attól, amit vártam, mégsem okozott csalódást. Igényes, gördülékeny stílusban megírt regény, olyan kérdésekkel és gondolatokkal, amiken az elolvasása után is lehet kérődzni, és bár hosszú, túlírtnak egy percig sem éreztem. Remélem a mérete senkit sem rettent el, én bátran ajánlom a szépirodalmat, a lélektani regényeket és a rejtélyeket kedvelőknek egyaránt.

U.i. És most, hogy a könyvvel végeztem, készen állok a tavaly bemutatott, hatrészes minisorozatra is. Remélem nemcsak a tervezésig jutok el vele, hanem sikerül meg is néznem még az idén.

🥕🥕🥕🥕

Eredeti cím: Alias Grace
Fordító: Csonka Ágnes
Kiadás: Jelenkor, 2017.
Oldalszám: 768
ISBN: 978-963-676-706-8
Keményfedeles, védőborítóval és szalag könyvjelzővel (amiért mindig plusz pont jár)
Fogy. ár: 4499 Ft, de a Libri csoport elég gyakran akciózik, érdemes figyelni

Novemberi könyvek

Ebben a hónapban egész sokat sikerült olvasni, még úgy is, hogy volt pár nap amikor egy sort se haladtam semmivel. Például mert lefoglalt a sapkakötés... Két napom ment rá, ugyanis első nap sikerült elrontanom a mintát, és nem tudtam kijavítani, úgyhogy lefejtettem az utolsó szemig a félkész cuccot. Alig volt kiábrándító. Mindegy, másnap csodálatosképpen sikeres munka során létrehoztam a téli holmit, s azóta aktívan használom. Kicsit sem könyves kitérő vége.

Szóval, volt három mesekönyv, és izé... hat plusz egy felnőttkönyv :D Nem tudom a hetediket hogy kéne számolnom, merthogy az 3 in 1 kiadás, amiből kettő és felet sikerült hónap végéig befejezni... Mindenesetre novemberben ők kerültek sorra:

John Williams: Butcher's Crossing

Ez a pasi megint megvett engem kilóra. Nem sikerült olyan őrült rajongást kicsiholnia belőlem, mint a Stonernél, sőt az első, talán száz oldalon kicsit döcögősebben haladtam az ideálisnál, no de aztán! A maradékot csak azért nem faltam be egyszerre, mert néha aludni is kell. A jó fene se gondolta, hogy ilyen izgalmas lesz. A jó fene se gondolta, hogy ennyire magával tud ragadni egy - nagyrészt - bölényvadászatról szóló könyv. Pedig de. Csak úgy lubickoltam a négy főbb szereplő jellemrajzában, a tájleírásokban. A vadászatra induló négy (anti)hős mindegyike külön személyiség, a félkezű öreg, aki a Bibliából merít erőt, a tapló nyúzó, a kiégett vadász és a városi fiú, aki maga sem tudja egészen, mit keres, de azt a valamit ezen az úton reméli megtalálni. A tájleírások pedig csak annyira érzékletesek, hogy még mindig tisztán látom magam előtt, egy hónappal ezelőtt hogyan képzeltem magam elé a vidéket.
Egyetértek azokkal, akik úgy vélik, hogy Cormac McCarthy olvashatta ezt a könyvet, és bátran ajánlom is mindazoknak, akik őt szeretik. Szerintem nem fognak csalódni.

Vavyan Fable: Galandregény

Egyszer régen, nem is olyan régen meglehetős rajongással viseltettem a szerző iránt, volt pár év, amikor minden új megjelenést megvettem, és sorban hoztam ki a régebbi könyveit a könyvtárból. Azóta csillapodott a láz, már csak takarékon égek - és ezt a kis tüzecskét a Vis Major és a Halkirálynő sorozat táplálja. Bolondul tudok örülni minden új résznek, és ez most fokozottan így volt, hiszen ebben a kötetben egyik kedvenc Fable-hősöm, Martin viszi a szót. Ennél már csak Rühlnek örülnék jobban :) Míg Denisáék a tengerparton lazulnak, ő belecsap a közepébe, és megpróbál felhajtani pár rosszfiút újdonat társa, a - természetesen atomvonzó - Tasha és néhány régi ismerős segítségével. Nem mondom, hogy nem szomorított el a tény, miszerint nem lesz jelen a teljes bagázs a történetben, az összes családtaggal és lökött baráttal, de nem csalódtam. Rég nem várom már, hogy guruljak a nevetéstől az újabb részek olvasásakor, ahogy egykor régen. Változott Fable, változtam én is. Csak pár órányi felhőtlen kikapcsolódásra vágyom pár régi kedvenc fiktív ismerős társaságában. Megkaptam, köszönet érte.

William Shakespeare: Othello

Novemberben feltűnően rábuktam Shakespeare-re. Előbb ezt olvastam el, aztán a hónap vége felé elkezdtem a szonetteket... Tudja bánat, mi az oka, de nem is lényeges. Ami a fő: ez a darab azok közé sorolt be, amiket szeretek, a negyedik helyet adományoztam neki a Sok hűhó, a Vízkereszt és a Kalmár után. A történet nem volt ismeretlen előttem, bár talán senki előtt sem az, közismertsége-közkedveltsége okán :) Régebben két feldolgozásához volt szerencsém, elsőként modern köntösbe öltöztetve, még valamikor a középiskolás éveim alatt, ez volt az O; majd már felnőtt fejjel megnéztem azt is, Orson Welles mit hozott ki belőle, ez az 1951-es Othello, a velencei mór tragédiája. A maga módján, és a maga idejében mindkettő tetszett. Most, harmincasként pedig végre el is olvastam. Ami meglepetésként ért, az az volt, hogy az összes szereplő közül épp a negatív figura, Jago mondatai közt találtam olyat, amin kicsit elrágódhattam. Mindenképpen újraolvasós lesz.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Hát most nézzétek meg ezt a borítót! Egyszerű(en) zseniális. Tán még akkor is megveszem, ha nem Bradbury neve virít rajta, akinek a Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák óta bérelt helye van a kedvenceim közt :) Kicsit azért félve vettem kézbe ezt a szépséget, mert bár az előbb említett két regényért abszolút odáig voltam meg vissza, a korábban olvasott két novellás kötettel kapcsolatban már nem ilyen egyértelműen pozitív a tapasztalatom. Van persze olyan novella, amit nagyon szeretek, van, ami több év után is eszembe jut olykor, de a többség a 'szépen van megírva, de nem nekem van megírva' kategória. És sajnos ezzel a könyvvel pont ugyanez a helyzet. Volt amitől az államat kergettem a padlón, volt ami hidegen hagyott. Borzongást meg nemigen váltott ki belőlem, de az mondjuk más írónak se szokott összejönni :) Szóval örülök, hogy megjelent, még sok-sok Bradbury-t a népnek, de a rajongó üzemmód, az egyelőre megmarad a Marsbéli krónikáknak.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Már akkor tudtam, hogy a XXI. század kiadó Kult könyvek sorozata lesz a vesztem, mikor a sorozat indulásáról szóló első karcot olvastam a molyon. Merthogy a kiadó szerint tarthatatlan, hogy sok-sok éves csúszással, vagy egyáltalán nem érnek el hozzánk ékes-édes anyanyelvünkön a külföldi, szépirodalmi sikerkönyvek. Nekem csak egy kérdésem van: hol a túróban késtetek idáig?! ;) Négy könyvvel indítottak, és ha milliomos lennék, mindet meg is vettem volna. Mivel azóta se nyertünk a lottón, egyet megvettem, egyet kisírtam karácsonyi ajándéknak. És tűkön ülve várom a jövő évi megjelenéseket.
No de hogy a regényről is ejtsek pár szót: Amerikában járunk, a rabszolgatartó Délen, ahol az egyik nő, Cora elköveti azt a butaságot, hogy - ha csak szőrmentén is - de ellenszegül a fehérembernek. Egy darabig még tűr, reménykedik, de aztán egy baljós hír hallatán enged egy társa hívásának, és megszökik az ültetvényről. Fentebb, a Butcher's Crossingnál azt írtam, hogy eleinte döcögős volt a sztori, aztán letehetetlen - na, itt pont fordítva jártam, többé-kevésbé. Az elején izgultam, drukkoltam, körömrágtam, aztán egy picit alábbhagyott a lelkesedésem. Az ok ennyi: túl csavaros, túl hihetetlen, túl hollywoodi volt nekem a történet alakulása. Akkor is, ha tudom, hogy a legcifrább történeteket az élet írja. A végére érve azt kívántam, bár többet tudnék a rabszolgatartásról, arról hogy valójában milyen volt, hogy el tudjam dönteni: megtörténhetett volna-e így, vagy tényleg túlzó, ahogy érzem. Szóval ha az idetévedők közül valaki tud nekem ajánlani ezzel kapcsolatos könyvet vagy akár dokumentumfilmet, ne habozzék megosztani velem. Én pedig ezt a könyvet ajánlom, mert egyébként jó, nagyon is.

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Érzem én, ott csesztem el, hogy nem a megfelelő elvárásokkal ültem neki. Meglehet fogalomzavar, de ha valamire nekem azt mondják hogy thriller, attól azt várom, hogy a fülemben dobogjon a szívem az izgalomtól. Semmiképp sem azt, hogy egy gyilkosságról hírt adó bevezető után egy lelki problémákkal küzdő nő élettörténetét olvassam. Nem mondom, hogy nem éreztem némi feszültséget, mikor a családja múltjában vájkált, de valahogy nem volt az igazi. Urambocsá, untam kissé. Aztán eldöntöttem, hogy oké, én innentől ezt valami pszichológiai dráma-féleként fogom olvasni, és onnantól kicsit jobban működött. Hogy aztán az utolsó száz oldalon végérvényesen átcsússzon - részemről némiképp hiteltelennek vélt - bűnügyi szférába. Alapvetően a világon semmi problémám nincs azzal, ha egy szerző a különböző műfajokat elválasztó borotvaélen táncol, sőt, minél vékonyabb az a borotvaél, annál jobb, csak most egyszerűen nem erre készültem, nem tudtam vele mit kezdeni. Kár. Egyébként utánam anya is elolvasta, ő ripsz-ropsz befalta és szerette, úgyhogy könnyen lehet, egyedül vagyok ezzel a problémával. Remélem, hogy így van, mert amúgy meg nagyon szeretem Lehanet, és drukkolok hogy szép kövér magyarországi rajongótábora legyen :) Szeretnék majd még egyszer próbát tenni ezzel a regénnyel, mert nagyon jól van megírva, és az eszemmel tudom hogy jó, csak egyelőre nem érzem, és ez igen-igen szomorú.

Samuel Beckett: Molloy / Malone meghal / A megnevezhetetlen

És akkor most egy kicsit csalok, jó? Ugyanis a trilógia befejező részét már december elsején fejeztem be, de a franc se fog két posztban is erről fecsegni :)
Beckett már elég régóta a radaromon van, és az a nagy helyzet, hogy ott is maradt. Pedig nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy szerettem ezt a könyvet, úgy en block. Furcsa, nehezen követhető, nehezen megfejthető (ha egyáltalán...), nehéz szövegek ezek, én pedig hol szerettem, hol utáltam olvasni. Talán a Molloy első fele állt legközelebb hozzám, ha jól emlékszem egész rakás idézetet kiírtam magamnak belőle... és a Molloy második fele állt legtávolabb :D Amúgy talán a kétharmadán lehettem túl ennek az első résznek, amikor beleolvastam a fülszövegbe, ahol tudtomra adták, hogy én most egy tök baromi vicces valamit olvasok éppen. Ja, oké. Úgy látszik, én nem voltam ráhangolva, mert eleinte eszméletlen nyomasztónak éreztem, a Molloy második fele pedig... hát az abban szereplő apafigurától úgy viszketett a tenyerem, ahogy már nagyon régen nem. De hát bizonyára vicces volt. No mindegy, ez a kisebb-nagyobb nyomokban filozófiai eszmefuttatásokat és vulgáris kifejezéseket tartalmazó, beteg regény-hármas eléggé felpiszkálta a kíváncsiságomat ahhoz, hogy folytatni akarjam az ismerkedést az íróval. (Egyébként erre akkor jöttem rá, amikor A megnevezhetetlenben az elbeszélő emlegeti Wattot, Murphyt, Merciert és Camiert... nekem pedig minden egyes név láttán az volt az első gondolatom, hogy ismerni akarom az ő, minden valószínűség szerint bizarr történetüket is. Így jártam.) Szóval kemény falat, dolgozni kell vele. Még befejezése előtt egy ismerősnek azt mondtam, nem fogom se le-, se rábeszélni az olvasására - nos, ezt felejtsük is el, és maradjunk a rábeszélésnél ;)

Októberi filmek

És - hajszál híja volt ugyan, de - nem felejtettem el, hogy még lógok ezzel! Ójee. Büszkeség feszítgeti bordakosárkám. Ahogy elnézem október hava majdnem teljes mértékben az újrázásoké volt filmes téren: összesen 13 filmet láttam, és ebből 2 volt új hús :D Plusz letoltam pár sorozatrészt. Lássuk.

Friss áru

Viktória (1 és 2. évad)

Ez egy olyan volt, hogy elkezdtük nézni, és szépen ottragadtunk a tévé előtt: két nap alatt 13 részt néztünk meg, és csak azért nem többet, mert ennyi volt akkor elérhető, a maradékot kénytelenek voltunk hétről hétre kivárni. Szóval ja, eléggé tetszik. A történelmi hitelessége ugyan kérdőjeles (találtam érdekes dolgokat, mikor egy-két infóra rákerestem a neten), de végül is az HBO adja, nem a Discovery Channel, úgyhogy semmi gondom nincs ezzel. A díszleten időnként látszik a műviség (nem a belső terekre gondolok, hanem pl a palota képére), de amúgy - a kosztümökkel együtt - igényes, teljesen rendben van. Teli van szerethető szereplőkkel és a történetet is ügyesen csavargatják. Mit kívánhatna még az ember? Hmm... hát, talán azt, hogy Őkirályi Tenyérbemászósága, Albert herceg diszkréten tűnjön el. Nagyjából az egyetlen szereplő, akit ki nem állhatok...
Szóval ha valami romantikus, de nem nyálas történelmi sorozatra vágysz, jó színészi alakításokkal, ezt abszolút tudom ajánlani.

Linkek: IMDb, Snitt

A kis kedvencek titkos élete

Kicsit sajátosan alakult a viszonyom ezzel a filmmel - mikor először láttam az előzetest teljesen bezsongtam, azonnal látni akartam, aztán mire hónapokkal később adni kezdték a mozik, valami elvette tőle a kedvem. Most is csak egy snittes kihívás miatt került sorra. Aminek nagyon örülök, mert meg nem tudnám mondani, mikor röhögtem utoljára ennyit egy rajzfilmen. Helyenként elég beteg, de az üzenet szerintem rendben van. 6-os karikát kapott, én ezt mondjuk feltolnám 8-ra, efölötti korú gyerekeket simán be is ültetnék elé. A történet nem egy nagy durranás, ráadásul ha a címet nézzük erősen megtévesztő is (nem arról szól az egész, hogy mit csinálnak otthon az állataink miután elmentünk, ezt pár bevágással elintézik), az animáció viszont nekem nagyon bejött. Újhullámos meséktől ódzkodók kerüljék, mindenki másnak jó szórakozást hozzá.
Ja, és akarok egy kutyát, a francba is.

Linkek: IMDb, Snitt

Énekelj!

Szintén a kihívás miatt került képbe, egyébként nem nagyon érdekelt. És újabb pozitív csalódást, valamint egy agresszív, több napon át tartó dallamtapadást köszönhetek neki. Most, ahogy ezeket a sorokat pötyögöm, utóbbi sajnos feltámadni látszik. Valaki szóljon Elton Johnnak, hogy kicsit takarodjon már ki a fejemből, köszi.
A történet az utóbbi években töretlen népszerűségnek örvendő tehetségkutató műsorok egész estés moziverziója, állatokkal előadatva. Ebből adódóan a tanulság is a kitartással, (ön)bizalommal kapcsolatos, illetve arra is felhívja a lurkók és szüleik figyelmét, hogy milyen sokat számít, támogat-e a családod, a baráti köröd az álmaid valóra váltásában. Úgyhogy ez is egy olyan darab, ami bármely életkort tapodó nézőnek tartogat mondanivalót. Nem megy őrült mélységekbe, de erre nem is nagyon számítottam. Az animáció jó, a zenék jók, csak veszélyesek (lásd fentebb), a történet viszont inkább aranyos és tanulságos, mint vicces. Nekem bejött.

Linkek: IMDb, Snitt

A fentieken kívül még lecsúszott az első rész A szolgálólány meséje c. sorozatból, illetve végignéztem egy epizódot a Feleségek luxuskivitelben c. ál-reality-ből. Előbbiről egy rész alapján nem nyilatkoznék, majd valamikor folytatni kéne mert amúgy nagyon jónak tűnik, utóbbiból meg köszönöm, a továbbiakban azt hiszem elég lesz a Dancsó összefoglalója youtube-on.

A felmelegített töltött káposzta esete

Ebből annyi volt, hogy nincs erőm egyesével végigmenni rajtuk, úgyhogy ömlesztve tálalom őket, dióhéjnyi körettel.

Régi kedvencek

Ezek két kivétellel megintcsak egy kihívás - ezúttal a sajátom - apropóján kerültek elő. A szerelem hálójában a mai napig gyakran van műsoron nálam, egyik kedvenc filmem. Kedvelem a színészeket, kedvelem a történetet, és tele van könyvvel. Azóta kedvenc, hogy először láttam, és az bizony nem mostanában volt. A Hódító hódok pedig gyerekkorom imádott sorozata volt, most az első öt részt néztem újra. Már nem jelent olyan felhőtlen szórakozást, mint anno, de nem is várok tőle ilyesmit, mégiscsak eltelt cirka húsz év azóta hogy rábuktam a szériára.

A maradék pedig az, amit a kihívás kedvéért néztem újra. Csupa olyan darab, ami gyerekkoromban volt kedvenc, az érettségiig bezárólag. Egyetlen "felnőtteknek szánt" film van közte, a Hat nap, hét éjszaka, ezt nyilván középiskolásként rajongtam, nem hatévesen :) Jó sokszor láttam anno, aztán eltűnt a képből. Egész sok dolog megmaradt belőle, de azért pár ponton sikerült meglepnie. És nagyon jól szórakoztam közben :) Az Apád-anyád idejöjjön egy régebbi változata nagy családi kedvenc volt annak idején, megvolt vhs-en is, csak aztán véletlenül letöröltük (anya szerint az egyik kölcsönadáskor történt, nem mi voltunk ilyen lükék), hogy utána évekig sirathassuk, mert gyakorlatilag soha nem adták a tévében. Hát, így felnőtt fejjel azért már nem volt akkora élmény, de aranyos. Az Őslények országa a dinomániás korszakom mementója, a Szíves színes gondos bocsok pedig csepertyű korom imádott, agyonnézett filmje volt. Utóbbinál kicsit vicces volt szinkronosan nézni, nekünk anno nagyon legális, narrátoros verziónk volt belőle, úgyhogy nekem angolul rémlett a főcímdal :D És most nézem, hogy sikeresen lehagytam a képről a Szabadítsátok ki Willyt! poszterét, de ezt már ki nem javítom. Szegény filmből semmire nem emlékeztem azon kívül, hogy kardszárnyú delfin, kisfiú és Michael Jackson.

Marvel Mánia

Ezeket pedig azért néztem újra, mert 1. elmondhatatlanul be voltam sózva, hogy végre láthassam már az új Thor filmet, 2. aminek az előzményeire már csak foszlány-szinten emlékeztem, ezért aztán elkélt a frissítés. Amikből repetáztam a hónap végén: Thor, Bosszúállók, Thor: Sötét világ, Bosszúállók - Ultron kora és A galaxis őrzői. Utóbbinak nincs sok köze az új Thor-hoz, csak kedvem támadt hozzá. Említettem már, hogy nagyon be voltam sózva? Egyébként jó döntés volt, egyrészt nagyon jól szórakoztam, másrészt tényleg rengeteg infó kiesett az elmúlt években.
És igen, a februári Párduc Pajti előtt is várható egy hasonló akció.

A képek forrása az IMDb.

U.i. A linkek egy része azért hiányzik, mert sztrájkol a blogger, ha nem feledem el, később pótlom :)