Novemberi könyvek

Ebben a hónapban egész sokat sikerült olvasni, még úgy is, hogy volt pár nap amikor egy sort se haladtam semmivel. Például mert lefoglalt a sapkakötés... Két napom ment rá, ugyanis első nap sikerült elrontanom a mintát, és nem tudtam kijavítani, úgyhogy lefejtettem az utolsó szemig a félkész cuccot. Alig volt kiábrándító. Mindegy, másnap csodálatosképpen sikeres munka során létrehoztam a téli holmit, s azóta aktívan használom. Kicsit sem könyves kitérő vége.

Szóval, volt három mesekönyv, és izé... hat plusz egy felnőttkönyv :D Nem tudom a hetediket hogy kéne számolnom, merthogy az 3 in 1 kiadás, amiből kettő és felet sikerült hónap végéig befejezni... Mindenesetre novemberben ők kerültek sorra:

John Williams: Butcher's Crossing

Ez a pasi megint megvett engem kilóra. Nem sikerült olyan őrült rajongást kicsiholnia belőlem, mint a Stonernél, sőt az első, talán száz oldalon kicsit döcögősebben haladtam az ideálisnál, no de aztán! A maradékot csak azért nem faltam be egyszerre, mert néha aludni is kell. A jó fene se gondolta, hogy ilyen izgalmas lesz. A jó fene se gondolta, hogy ennyire magával tud ragadni egy - nagyrészt - bölényvadászatról szóló könyv. Pedig de. Csak úgy lubickoltam a négy főbb szereplő jellemrajzában, a tájleírásokban. A vadászatra induló négy (anti)hős mindegyike külön személyiség, a félkezű öreg, aki a Bibliából merít erőt, a tapló nyúzó, a kiégett vadász és a városi fiú, aki maga sem tudja egészen, mit keres, de azt a valamit ezen az úton reméli megtalálni. A tájleírások pedig csak annyira érzékletesek, hogy még mindig tisztán látom magam előtt, egy hónappal ezelőtt hogyan képzeltem magam elé a vidéket.
Egyetértek azokkal, akik úgy vélik, hogy Cormac McCarthy olvashatta ezt a könyvet, és bátran ajánlom is mindazoknak, akik őt szeretik. Szerintem nem fognak csalódni.

Vavyan Fable: Galandregény

Egyszer régen, nem is olyan régen meglehetős rajongással viseltettem a szerző iránt, volt pár év, amikor minden új megjelenést megvettem, és sorban hoztam ki a régebbi könyveit a könyvtárból. Azóta csillapodott a láz, már csak takarékon égek - és ezt a kis tüzecskét a Vis Major és a Halkirálynő sorozat táplálja. Bolondul tudok örülni minden új résznek, és ez most fokozottan így volt, hiszen ebben a kötetben egyik kedvenc Fable-hősöm, Martin viszi a szót. Ennél már csak Rühlnek örülnék jobban :) Míg Denisáék a tengerparton lazulnak, ő belecsap a közepébe, és megpróbál felhajtani pár rosszfiút újdonat társa, a - természetesen atomvonzó - Tasha és néhány régi ismerős segítségével. Nem mondom, hogy nem szomorított el a tény, miszerint nem lesz jelen a teljes bagázs a történetben, az összes családtaggal és lökött baráttal, de nem csalódtam. Rég nem várom már, hogy guruljak a nevetéstől az újabb részek olvasásakor, ahogy egykor régen. Változott Fable, változtam én is. Csak pár órányi felhőtlen kikapcsolódásra vágyom pár régi kedvenc fiktív ismerős társaságában. Megkaptam, köszönet érte.

William Shakespeare: Othello

Novemberben feltűnően rábuktam Shakespeare-re. Előbb ezt olvastam el, aztán a hónap vége felé elkezdtem a szonetteket... Tudja bánat, mi az oka, de nem is lényeges. Ami a fő: ez a darab azok közé sorolt be, amiket szeretek, a negyedik helyet adományoztam neki a Sok hűhó, a Vízkereszt és a Kalmár után. A történet nem volt ismeretlen előttem, bár talán senki előtt sem az, közismertsége-közkedveltsége okán :) Régebben két feldolgozásához volt szerencsém, elsőként modern köntösbe öltöztetve, még valamikor a középiskolás éveim alatt, ez volt az O; majd már felnőtt fejjel megnéztem azt is, Orson Welles mit hozott ki belőle, ez az 1951-es Othello, a velencei mór tragédiája. A maga módján, és a maga idejében mindkettő tetszett. Most, harmincasként pedig végre el is olvastam. Ami meglepetésként ért, az az volt, hogy az összes szereplő közül épp a negatív figura, Jago mondatai közt találtam olyat, amin kicsit elrágódhattam. Mindenképpen újraolvasós lesz.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Hát most nézzétek meg ezt a borítót! Egyszerű(en) zseniális. Tán még akkor is megveszem, ha nem Bradbury neve virít rajta, akinek a Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák óta bérelt helye van a kedvenceim közt :) Kicsit azért félve vettem kézbe ezt a szépséget, mert bár az előbb említett két regényért abszolút odáig voltam meg vissza, a korábban olvasott két novellás kötettel kapcsolatban már nem ilyen egyértelműen pozitív a tapasztalatom. Van persze olyan novella, amit nagyon szeretek, van, ami több év után is eszembe jut olykor, de a többség a 'szépen van megírva, de nem nekem van megírva' kategória. És sajnos ezzel a könyvvel pont ugyanez a helyzet. Volt amitől az államat kergettem a padlón, volt ami hidegen hagyott. Borzongást meg nemigen váltott ki belőlem, de az mondjuk más írónak se szokott összejönni :) Szóval örülök, hogy megjelent, még sok-sok Bradbury-t a népnek, de a rajongó üzemmód, az egyelőre megmarad a Marsbéli krónikáknak.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Már akkor tudtam, hogy a XXI. század kiadó Kult könyvek sorozata lesz a vesztem, mikor a sorozat indulásáról szóló első karcot olvastam a molyon. Merthogy a kiadó szerint tarthatatlan, hogy sok-sok éves csúszással, vagy egyáltalán nem érnek el hozzánk ékes-édes anyanyelvünkön a külföldi, szépirodalmi sikerkönyvek. Nekem csak egy kérdésem van: hol a túróban késtetek idáig?! ;) Négy könyvvel indítottak, és ha milliomos lennék, mindet meg is vettem volna. Mivel azóta se nyertünk a lottón, egyet megvettem, egyet kisírtam karácsonyi ajándéknak. És tűkön ülve várom a jövő évi megjelenéseket.
No de hogy a regényről is ejtsek pár szót: Amerikában járunk, a rabszolgatartó Délen, ahol az egyik nő, Cora elköveti azt a butaságot, hogy - ha csak szőrmentén is - de ellenszegül a fehérembernek. Egy darabig még tűr, reménykedik, de aztán egy baljós hír hallatán enged egy társa hívásának, és megszökik az ültetvényről. Fentebb, a Butcher's Crossingnál azt írtam, hogy eleinte döcögős volt a sztori, aztán letehetetlen - na, itt pont fordítva jártam, többé-kevésbé. Az elején izgultam, drukkoltam, körömrágtam, aztán egy picit alábbhagyott a lelkesedésem. Az ok ennyi: túl csavaros, túl hihetetlen, túl hollywoodi volt nekem a történet alakulása. Akkor is, ha tudom, hogy a legcifrább történeteket az élet írja. A végére érve azt kívántam, bár többet tudnék a rabszolgatartásról, arról hogy valójában milyen volt, hogy el tudjam dönteni: megtörténhetett volna-e így, vagy tényleg túlzó, ahogy érzem. Szóval ha az idetévedők közül valaki tud nekem ajánlani ezzel kapcsolatos könyvet vagy akár dokumentumfilmet, ne habozzék megosztani velem. Én pedig ezt a könyvet ajánlom, mert egyébként jó, nagyon is.

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Érzem én, ott csesztem el, hogy nem a megfelelő elvárásokkal ültem neki. Meglehet fogalomzavar, de ha valamire nekem azt mondják hogy thriller, attól azt várom, hogy a fülemben dobogjon a szívem az izgalomtól. Semmiképp sem azt, hogy egy gyilkosságról hírt adó bevezető után egy lelki problémákkal küzdő nő élettörténetét olvassam. Nem mondom, hogy nem éreztem némi feszültséget, mikor a családja múltjában vájkált, de valahogy nem volt az igazi. Urambocsá, untam kissé. Aztán eldöntöttem, hogy oké, én innentől ezt valami pszichológiai dráma-féleként fogom olvasni, és onnantól kicsit jobban működött. Hogy aztán az utolsó száz oldalon végérvényesen átcsússzon - részemről némiképp hiteltelennek vélt - bűnügyi szférába. Alapvetően a világon semmi problémám nincs azzal, ha egy szerző a különböző műfajokat elválasztó borotvaélen táncol, sőt, minél vékonyabb az a borotvaél, annál jobb, csak most egyszerűen nem erre készültem, nem tudtam vele mit kezdeni. Kár. Egyébként utánam anya is elolvasta, ő ripsz-ropsz befalta és szerette, úgyhogy könnyen lehet, egyedül vagyok ezzel a problémával. Remélem, hogy így van, mert amúgy meg nagyon szeretem Lehanet, és drukkolok hogy szép kövér magyarországi rajongótábora legyen :) Szeretnék majd még egyszer próbát tenni ezzel a regénnyel, mert nagyon jól van megírva, és az eszemmel tudom hogy jó, csak egyelőre nem érzem, és ez igen-igen szomorú.

Samuel Beckett: Molloy / Malone meghal / A megnevezhetetlen

És akkor most egy kicsit csalok, jó? Ugyanis a trilógia befejező részét már december elsején fejeztem be, de a franc se fog két posztban is erről fecsegni :)
Beckett már elég régóta a radaromon van, és az a nagy helyzet, hogy ott is maradt. Pedig nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy szerettem ezt a könyvet, úgy en block. Furcsa, nehezen követhető, nehezen megfejthető (ha egyáltalán...), nehéz szövegek ezek, én pedig hol szerettem, hol utáltam olvasni. Talán a Molloy első fele állt legközelebb hozzám, ha jól emlékszem egész rakás idézetet kiírtam magamnak belőle... és a Molloy második fele állt legtávolabb :D Amúgy talán a kétharmadán lehettem túl ennek az első résznek, amikor beleolvastam a fülszövegbe, ahol tudtomra adták, hogy én most egy tök baromi vicces valamit olvasok éppen. Ja, oké. Úgy látszik, én nem voltam ráhangolva, mert eleinte eszméletlen nyomasztónak éreztem, a Molloy második fele pedig... hát az abban szereplő apafigurától úgy viszketett a tenyerem, ahogy már nagyon régen nem. De hát bizonyára vicces volt. No mindegy, ez a kisebb-nagyobb nyomokban filozófiai eszmefuttatásokat és vulgáris kifejezéseket tartalmazó, beteg regény-hármas eléggé felpiszkálta a kíváncsiságomat ahhoz, hogy folytatni akarjam az ismerkedést az íróval. (Egyébként erre akkor jöttem rá, amikor A megnevezhetetlenben az elbeszélő emlegeti Wattot, Murphyt, Merciert és Camiert... nekem pedig minden egyes név láttán az volt az első gondolatom, hogy ismerni akarom az ő, minden valószínűség szerint bizarr történetüket is. Így jártam.) Szóval kemény falat, dolgozni kell vele. Még befejezése előtt egy ismerősnek azt mondtam, nem fogom se le-, se rábeszélni az olvasására - nos, ezt felejtsük is el, és maradjunk a rábeszélésnél ;)

Októberi filmek

És - hajszál híja volt ugyan, de - nem felejtettem el, hogy még lógok ezzel! Ójee. Büszkeség feszítgeti bordakosárkám. Ahogy elnézem október hava majdnem teljes mértékben az újrázásoké volt filmes téren: összesen 13 filmet láttam, és ebből 2 volt új hús :D Plusz letoltam pár sorozatrészt. Lássuk.

Friss áru

Viktória (1 és 2. évad)

Ez egy olyan volt, hogy elkezdtük nézni, és szépen ottragadtunk a tévé előtt: két nap alatt 13 részt néztünk meg, és csak azért nem többet, mert ennyi volt akkor elérhető, a maradékot kénytelenek voltunk hétről hétre kivárni. Szóval ja, eléggé tetszik. A történelmi hitelessége ugyan kérdőjeles (találtam érdekes dolgokat, mikor egy-két infóra rákerestem a neten), de végül is az HBO adja, nem a Discovery Channel, úgyhogy semmi gondom nincs ezzel. A díszleten időnként látszik a műviség (nem a belső terekre gondolok, hanem pl a palota képére), de amúgy - a kosztümökkel együtt - igényes, teljesen rendben van. Teli van szerethető szereplőkkel és a történetet is ügyesen csavargatják. Mit kívánhatna még az ember? Hmm... hát, talán azt, hogy Őkirályi Tenyérbemászósága, Albert herceg diszkréten tűnjön el. Nagyjából az egyetlen szereplő, akit ki nem állhatok...
Szóval ha valami romantikus, de nem nyálas történelmi sorozatra vágysz, jó színészi alakításokkal, ezt abszolút tudom ajánlani.

Linkek: IMDb, Snitt

A kis kedvencek titkos élete

Kicsit sajátosan alakult a viszonyom ezzel a filmmel - mikor először láttam az előzetest teljesen bezsongtam, azonnal látni akartam, aztán mire hónapokkal később adni kezdték a mozik, valami elvette tőle a kedvem. Most is csak egy snittes kihívás miatt került sorra. Aminek nagyon örülök, mert meg nem tudnám mondani, mikor röhögtem utoljára ennyit egy rajzfilmen. Helyenként elég beteg, de az üzenet szerintem rendben van. 6-os karikát kapott, én ezt mondjuk feltolnám 8-ra, efölötti korú gyerekeket simán be is ültetnék elé. A történet nem egy nagy durranás, ráadásul ha a címet nézzük erősen megtévesztő is (nem arról szól az egész, hogy mit csinálnak otthon az állataink miután elmentünk, ezt pár bevágással elintézik), az animáció viszont nekem nagyon bejött. Újhullámos meséktől ódzkodók kerüljék, mindenki másnak jó szórakozást hozzá.
Ja, és akarok egy kutyát, a francba is.

Linkek: IMDb, Snitt

Énekelj!

Szintén a kihívás miatt került képbe, egyébként nem nagyon érdekelt. És újabb pozitív csalódást, valamint egy agresszív, több napon át tartó dallamtapadást köszönhetek neki. Most, ahogy ezeket a sorokat pötyögöm, utóbbi sajnos feltámadni látszik. Valaki szóljon Elton Johnnak, hogy kicsit takarodjon már ki a fejemből, köszi.
A történet az utóbbi években töretlen népszerűségnek örvendő tehetségkutató műsorok egész estés moziverziója, állatokkal előadatva. Ebből adódóan a tanulság is a kitartással, (ön)bizalommal kapcsolatos, illetve arra is felhívja a lurkók és szüleik figyelmét, hogy milyen sokat számít, támogat-e a családod, a baráti köröd az álmaid valóra váltásában. Úgyhogy ez is egy olyan darab, ami bármely életkort tapodó nézőnek tartogat mondanivalót. Nem megy őrült mélységekbe, de erre nem is nagyon számítottam. Az animáció jó, a zenék jók, csak veszélyesek (lásd fentebb), a történet viszont inkább aranyos és tanulságos, mint vicces. Nekem bejött.

Linkek: IMDb, Snitt

A fentieken kívül még lecsúszott az első rész A szolgálólány meséje c. sorozatból, illetve végignéztem egy epizódot a Feleségek luxuskivitelben c. ál-reality-ből. Előbbiről egy rész alapján nem nyilatkoznék, majd valamikor folytatni kéne mert amúgy nagyon jónak tűnik, utóbbiból meg köszönöm, a továbbiakban azt hiszem elég lesz a Dancsó összefoglalója youtube-on.

A felmelegített töltött káposzta esete

Ebből annyi volt, hogy nincs erőm egyesével végigmenni rajtuk, úgyhogy ömlesztve tálalom őket, dióhéjnyi körettel.

Régi kedvencek

Ezek két kivétellel megintcsak egy kihívás - ezúttal a sajátom - apropóján kerültek elő. A szerelem hálójában a mai napig gyakran van műsoron nálam, egyik kedvenc filmem. Kedvelem a színészeket, kedvelem a történetet, és tele van könyvvel. Azóta kedvenc, hogy először láttam, és az bizony nem mostanában volt. A Hódító hódok pedig gyerekkorom imádott sorozata volt, most az első öt részt néztem újra. Már nem jelent olyan felhőtlen szórakozást, mint anno, de nem is várok tőle ilyesmit, mégiscsak eltelt cirka húsz év azóta hogy rábuktam a szériára.

A maradék pedig az, amit a kihívás kedvéért néztem újra. Csupa olyan darab, ami gyerekkoromban volt kedvenc, az érettségiig bezárólag. Egyetlen "felnőtteknek szánt" film van közte, a Hat nap, hét éjszaka, ezt nyilván középiskolásként rajongtam, nem hatévesen :) Jó sokszor láttam anno, aztán eltűnt a képből. Egész sok dolog megmaradt belőle, de azért pár ponton sikerült meglepnie. És nagyon jól szórakoztam közben :) Az Apád-anyád idejöjjön egy régebbi változata nagy családi kedvenc volt annak idején, megvolt vhs-en is, csak aztán véletlenül letöröltük (anya szerint az egyik kölcsönadáskor történt, nem mi voltunk ilyen lükék), hogy utána évekig sirathassuk, mert gyakorlatilag soha nem adták a tévében. Hát, így felnőtt fejjel azért már nem volt akkora élmény, de aranyos. Az Őslények országa a dinomániás korszakom mementója, a Szíves színes gondos bocsok pedig csepertyű korom imádott, agyonnézett filmje volt. Utóbbinál kicsit vicces volt szinkronosan nézni, nekünk anno nagyon legális, narrátoros verziónk volt belőle, úgyhogy nekem angolul rémlett a főcímdal :D És most nézem, hogy sikeresen lehagytam a képről a Szabadítsátok ki Willyt! poszterét, de ezt már ki nem javítom. Szegény filmből semmire nem emlékeztem azon kívül, hogy kardszárnyú delfin, kisfiú és Michael Jackson.

Marvel Mánia

Ezeket pedig azért néztem újra, mert 1. elmondhatatlanul be voltam sózva, hogy végre láthassam már az új Thor filmet, 2. aminek az előzményeire már csak foszlány-szinten emlékeztem, ezért aztán elkélt a frissítés. Amikből repetáztam a hónap végén: Thor, Bosszúállók, Thor: Sötét világ, Bosszúállók - Ultron kora és A galaxis őrzői. Utóbbinak nincs sok köze az új Thor-hoz, csak kedvem támadt hozzá. Említettem már, hogy nagyon be voltam sózva? Egyébként jó döntés volt, egyrészt nagyon jól szórakoztam, másrészt tényleg rengeteg infó kiesett az elmúlt években.
És igen, a februári Párduc Pajti előtt is várható egy hasonló akció.

A képek forrása az IMDb.

U.i. A linkek egy része azért hiányzik, mert sztrájkol a blogger, ha nem feledem el, később pótlom :)

Októberi könyvek

Ez a hagyományos fajta blogolás nagyon nem megy nekem, úgy látszik... olyannyira nem, hogy tavasz óta rá se pislogtam a blogra. Úgyhogy megpróbálkozom valami mással. Egy poszt a könyveknek, egy a filmeknek, minden hónapban. Havi kettővel talán nem gyűlik meg a bajom. Nos, meglátjuk :)

Októberben 20 könyvet olvastam ki, de mielőtt még valamely kedves olvasóm le találna menni hídba e relatíve magas darabszám láttán, sietve szeretném kijelenteni, hogy ebből 15 mesekönyv, azaz pár perces, na jó, a Kázmér és Huba esetén pár órás olvasmány. Ezeket nem fogom itt boncolgatni, mert a legtöbb mesekönyvről nincs igazán bővebb-komolyabb mondanivalóm azon kívül, hogy tetszett-e vagy sem. És úgyis a nagyobb falatok az érdekesek:

W.G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi - Angliai zarándokút

Valamikor augusztus végén vagy szeptemberben jutottam arra a döntésre, hogy ami a magánkönyvtáram olvasottságát (inkább: olvasatlanságát) illeti, a helyzet tarthatatlan. Úgyhogy most van pár új szabályom, az egyik, hogy minden újonnan zsákmányolt könyvet lényegében azon melegében el kell olvasni - addig nem is kerülhet fel a polcra, hanem a komód szélén ücsörögve vár a sorára. A másik, hogy ha épp nincs friss hús, akkor a Moly "random könyv a várólistáról" funkciójával szépen kisorsolom magamnak a következő olvasnivalót. Sebald a második ilyen akció eredménye volt. Az egyik békebeli Alexandrás nyári könyvvásáron szereztem be potom pénzért, és ha nincs ez az új hülyeségem, valószínűleg évekig hevert volna a polcon szerencsétlen. A könyv tulajdonképpen egy nagy sztorikupac, de nem annyira Sebald életének apró-cseprő történéseiről, amiként én azt vártam, sokkal inkább az őt érdeklő mindenféléről. Persze lehet olvasni az útjáról is, ilyen tengerpart, olyan mező, de a hangsúly szerintem nem itt van. A hónap elején olvastam, és sajnos nem igazán sikerült összebarátkoznunk, úgyhogy gyorsan kopó emlékképeim közül csak pár részlet dereng, egy boncolásról szóló festmény, egy pompás épület, egy író barát, aki papírhegyek közt él, a heringek... Az én problémám ezzel a könyvvel az volt, hogy viszonylag kevés ponton fedte egymást a Sebaldot és az engem érdeklő dolgok halmaza. És ha valami alapvetően nem nagyon érdekel, arról baromi érdekfeszítően kell írni, hogy ne unjam szénné magam. És Sebald nem az én emberem. (Azért Chateaubriand könyvét várólistáztam.) Nehéz, melankolikus olvasmány, fogyasztása napsütéses időben, jó kedélyállapotban javallott.

Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája

Ezt viszont rosszkedv esetén ajánlom, ugyanis baromi szórakoztató. Engem ez személy szerint meglepett, valami követhetetlen filozófiai magaslatokban szárnyaló regényre számítottam, és nagyon nem azt kaptam. Még anno a Szajna-parti kaland főhőse olvasta ezt a klasszikust, akkor pakoltam fel az egyszer-elolvasandó könyvek hisztérikus nevetést fakasztóan hosszas listájára, de csak most jutottam el odáig, hogy kikölcsönözzem a könyvtárból. És atyaég, mennyire örülök neki!
Kezdjük ott, hogy ez nem regény, elbeszélőnk ezt így konkrétan kijelenti. Ugyanez az elbeszélő folyamatosan kibeszél a cselekményből. Az alapsztori ugye az, hogy Jakab meg a gazdája mennek, mendegélnek A-ból B-be (ahol A még csak-csak ismert, B azonban...), és közben Jakab utóbbi unszolására elkezdi mesélni szerelme történetét. De az istennek nem sikerül egyhuzamban végigmondania, mert vagy a fent említett elbeszélő szakítja félbe, és jelzi felénk, hogy ha nagyon szemét akarna lenni, most ilyen és ilyen bajokat zúdítana szereplőink nyakába, csak hogy Jakab ne tudja folytatni szerelmének történetét, vagy tényleg valami incidens történik az út során. Gyanítom vannak jópáran, akiknek rövid úton az idegeire megy ez a fajta elbeszélői stílus, de aki szereti az enyhén fárasztó humort, az feltétlenül tegyen vele egy próbát.

Miljenko Jergović: Diófa-házikó

A fülszövegbe szerettem bele. Egészen konkrétan a visszafele számozott fejezetek ígérete csábított vásárlásra, valamint az a tény, hogy valószínűleg még soha nem olvastam horvát írótól. Az, hogy családregényről van szó (nem annyira az én műfajom), ráadásul több mint ötszáz oldalon, egy kicsit elbizonytalanított, de végül belevágtam, és finoman szólva nem bántam meg.
Az első (vagy utolsó, kicsit bonyolult az ügy:) fejezet elég erősen indít: megtudjuk belőle, hogy egy idős asszony elméje elborult, és a kórházba való szállítása után meghalt, meggyilkolásával pedig egy fiatal orvost gyanúsítanak. Ez a kiindulópont, ahonnan hol tyúklépésben, hol kissé ölesebb léptekkel haladunk visszafelé az időben, és fejtjük meg, mi vezethetett az őrülethez, hogy alakult a család sorsa a huszadik században. Jergović csodás mesélő, sodor magával az olykor szerteágazó, majd megest egy pontba összefutó történet, a történet amiben több az árnyék, mint a napsütés, és ami ráébresztett, hogy milyen szánalmasan keveset tudok az ország történelméről. Vagy úgy nagyjából semmit, leginkább.
Érzékeny lelkületű olvasóknak jelezném, hogy káromkodás, ún. szabadszájúság és némi, háborús helyzetből adódó kegyetlenkedés is akad a könyvben, de nem annyi, hogy bárkit is le akarnék beszélni róla. Sőt. Ez a könyv eszméletlen jó, olvassátok minél többen.

Radclyffe Hall: A magány kútja

Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha Caitlin Moran könyvében esett volna szó erről a regényről, és akkor pakoltam fel a "de jó lenne ha végre már magyarul is megjelenne" várólistámra. És hát a Park volt olyan jó fej, és elhozta nekünk (örök hála és köszönet, imádlak titeket - nem csak ezért a könyvért, úgy általában. vallomás vége). 1928-ban, a megjelenésekor betiltották, és ennek, valamint önnön érdemeinek hála el is indult a kultkönyvvé válás rögös útján. Egy olyan témát feszeget, ami akkoriban tabunak számított: az azonos neműek közti szerelem kérdését. És teszi mindezt valami elképesztő érzékenységgel és szépséggel. Stephennel, a főhőssel gond nélkül azonosulhat bárki*, nemi identitástól függetlenül. Az egyik legszimpatikusabb főhős, akiről az utóbbi időben olvastam, és akit Hall nem kímél, mert a kor sem kímélte a hozzá hasonlókat. Szívből remélem, hogy manapság könnyebb dolguk van az érintetteknek. Rettenetesen szomorú könyv, még ha rá is talál a boldogságra Stephen érezni, hogy nem tarthat sokáig. Kislányként toppan elénk, akit a fiúnevéhez illő fiús külsővel és hajlamokkal áldott meg az ég - valamint egy rideg anyával és egy szerető apával (akibe igen könnyű belezúgni - ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek!), végignézzük, ahogy keresi a választ az egyre kínzóbb kérdésre: mi vagyok én? A küzdelmét, ahogy próbálja elfogadni magát annak, ami, és ahogy próbálja elfogadtatni magát a társadalommal. Lehet tippelni, utóbbi esetben mekkora nagy sikereket érhet el.
Ez egy fontos témát boncolgató könyv, és ízig-vérig szépirodalom, remélem sokakhoz eljut majd. Nekem egy dolog nem tetszett benne, az időnként felbukkanó ismétlések (egy bekezdésen belül ismételt meg félmondatokat, mondatokat, jellemzően valamilyen leírást, amitől kissé modorossá vált a szöveg), más nemigen jut eszembe.

*Oké, leszámítva azokat az idiótákat, akik szerint a nem-hetero a nem-ember szinonimája, de ők meg úgyse vennék a kezükbe ezt a könyvet.

V.E. Schwab: Gyülekező árnyak

Az Egy sötétebb mágia című trilógia második része. Továbbra sem YA, viszont elkezdett romantikázni, ami nem biztos hogy jót tett neki - ízlés kérdése. Én továbbra is szeretem ezt a világot, a hibái ellenére, pedig azokból egyre többet találok. A legnagyobb Szelina "Gyilkológép" Bard, a lány, akit elvileg csodálnom kéne, de egyre kevésbé vagyok képes rá, mert vannak olyan tettei, amiket egész egyszerűen nem tudok neki megbocsátani, amik felelőtlen, érzéketlen, önző dögnek mutatják be. Nem lehet örökké a nehéz gyerekkorra hivatkozni, bocsánatot követelni az elkövetett bűnökért, csak mert korábban éhezett. Bocs, Lina-rajongók, én így látom. Egy hülye picsa, akibe érthetetlen módon beleszeret egy olyan pasi, aki maga a két lábon járó kötelességtudat és becsület, még ha akad is egy-két sötétebb folt a múltjában-jelenében. Szóval akadnak olyan körülmények, amelyeket finoman szólva bosszantónak találok, de attól még élveztem az olvasását, 150 oldalnyi döcögés után két nap alatt befaltam a maradékot; és várom a folytatást is, kíváncsi vagyok, hová futnak ki a dolgok. Csak az a nagyon szomorú, hogy - az első résztől eltérően - függővéggel záródó kötet nem váltotta ki belőlem az igazán jó sorozatoknál tapasztalt rohadt-élet-most-azonnal-add-a-folytatást-vagy-megőrülök érzést. És ez bizony baj.

Képek forrása: Libri és Moly

Áprilisi zárás

Lássuk: volt egy névnap (apáé), egy húsvét. Szál pulcsiban rohangászás, aztán cirka egy héttel később koczkásra fagyás a hóviharban. Ezt még mindig kicsit nehezemre esik elhinni egyébként. Hóvihar április végén bakker...

Volt sok olvasás, bár ennek nagy része mesekönyv - ugyanis voltak ilyen remek kis gyerekkönyv akciók, nekem meg van egy unokahúgom... Szóval bespájzoltam kicsit én is, meg a nagyi is :) Húsvétra meg is kapta már Katy Hudson: Húúú, mennyi répa! című mesekönyvét, a célszemély úgy hallom teljesen odáig van tőle. Egyébként egyszerű, de cuki mese aranyos rajzokkal, csak azon húztam fel magam, hogy képesek voltak benne hagyni egy nyomdahibát. Egy post-iten elférne a könyv teljes szövege, és így sem tudják hibátlanul kiadni? Ez konkrétan baromi ciki. Ezen kívül jó előre begyűjtöttem a csöpp karácsonyi ajándékát, egy Morcos Borz karácsonyáról olvashat majd, ahogy Paul Bright képzeli. Bevallom ezt nagyrészt az illusztrátor, Jane Chapman miatt vettem meg, nem tudok betelni a rajzaival, és a kislány is imádja Karma Wilson Medve-sorozatát, ami szintén az ő illusztrálásában jelent meg. Ha már medvék, a nagyitól Bonny Becker Medve sorozatának három kötetét kapja majd meg szép sorban - a Medve szipog címűt mondjuk majd ha nagyobb lesz, az egy kicsit meredek :D Szintén sokára kerül ajándékcsomagoló papír Thorbjörn Egner: Káriusz és Baktusz című meséjére, ehhez még nagyon kicsi, de röhej áron dobálták utánam, és úgy gondoltam idővel jól fog jönni egy fogmosós mese a picinek. (Story Time: Mi annak idején úgy blicceltük el az esti fogmosást, hogy elszopogattunk egy kis darab fogkrémet. Finom volt, és jó mentolos lett tőle a lehelet. A szüleinket sikeresen átvertük, a fogaink meg teljes lelki nyugalommal szuvasodhattak tovább. Azt meg ne kérdezze senki, miért nem voltunk képesek akkor már fogkefére nyomni a cuccot, és rendesen fogat mosni - fogalmam sincs.)
Egy fokkal érettebb korosztálynak szól Diana Wynne Jones Palota-trilógiája - ezt magamnak vettem meg, de lehet idővel átvándorol a pintyőkéhez. A vándorló palota az egyik kedvenc rajzfilmem, a könyvet is olvastam pár évvel ezelőtt - sok emlékem nem maradt róla azon kívül, hogy nem jött be annyira, mint a japán mozi, de úgy gondoltam jól jönne belőle egy saját példány, és a sorozat másik két kötetének olvasását is túl régóta halogattam. No, ki is olvastam mind a hármat, de őszintén szólva nem ájultam halomra. Valószínűleg lesz majd külön poszt, úgyhogy egyelőre ennyit erről.
A fentieken kívül csak egy könyvet sikerült befejeznem a hónapban, a Rob Roy-t Walter Scott-tól, és szinte hihetetlen, de erről már írtam is! Itt lehet elolvasni. Most két könyv van folyamatban, az egyik Dosztojevszkij könyvszörnyetege, A Karamazov testvérek, ez kérlek alássan egy 960 oldalas monstrum, de már lenyomtam belőle 530-at és nagyon tetszik. A másik megkezdett pedig egy Marcel Aymé novelláskötet, A faljáró. Három történetet olvastam el belőle, és eddig intenzíven rajongok.

Ami a beszerzéseket illeti, ott sajnos megint elszaladt velem a könyvparipa, pedig el se mentem a Könyvfesztre. Ja, és a Lírás előrendelésem még meg se jött. Tizennégyen vannak a drágák:

A hónap csúcspontja az volt, mikor sikerült emberbarát áron hozzájutnom a Minden egyes név-hez, eddig ez a kedvenc Saramagom, borzasztóan vágytam rá. A Palota-trilógia durván akciós volt, ahogy a Gyorslábú Achille (amihez Amadea csinált kedvet) és a Stella zuhan is. Utóbbi kettővel együtt érkezett pár antikvár darab is, mindhárom ezer éve csücsült a várólistámon. A faljárót már említettem fentebb, a Legyen nekik dzsesszről Gregöria_Hill írt szépeket, a Fakó ló fakó lovasa meg első körben a címével, másodikban a fülszövegével győzött meg arról, hogy kell nekem. A maradék öt egy Gabo akció eredménye, a Születésnap után egész egyszerűen kellett, mert Kevin. A varázshegy szintén régen várólistás, A felszín alatt, meg úgy egyáltalán Faber pedig Jen Campbell-nek köszönhetően érdekel. Ami Asimovot illeti - a Robot sorozatból már csak egy kötet van hátra, és hát mégse maradhatok Asimov nélkül, hova vezetne az?! Egyelőre két részt mertem beszerezni az Alapítványból, ha tetszenek jöhet a többi is.

Filmek terén elég szegényes hónapot hagytam a hátam megett: volt két újrázás, a 10 dolog amit utálok benned hónap elején, és a 27 idegen igen tegnap este. Előbbit azért néztem újra, mert anno, megboldogult tinédzser koromban nagyon szerettem, és ami azt illeti most is nagyon jókat nevettem rajta. Utóbbi pedig a tegnapi mozimaraton lezárása volt, a negyedik darab a sorban - na most tessék elképzelni mennyire jókat láttam előtte, ha úgy éreztem felüdülés lesz ezt a romkomot újranézni (félreértés ne essék, a maga műfajában nem olyan rossz darab, de azért... khm... nem pont ezt nevezném meg kedvencemként). Ha már itt tartunk, ezeket láttuk: Rivaldafényben: Új irányzatok; a Szellemirtók csajos változata és a Stréberek. Na ezekről tuti nem írok külön bejegyzést, úgyhogy pár szót itt pötyögök róluk. A táncos film volt a legalja. Annak idején az első részt többször láttam - az se volt egy világmegváltó darab, de volt benne olyasmi, hogy történet, meg értelmes gondolat... A főszereplő csajt nem akartam péklapáttal hátba simogatni, és klassz táncok voltak benne. A párbeszédek se voltak olyan bántóan buták, hogy az agyam sikítva rángatózzon fájdalmában. Hát itt egyrészt ki nem állhattam a hősnőt, idegesítő hisztis liba, és kábé mindenki más jobban táncol nála, úgyhogy konkrétan nem értem, miért ő volt a középpontban. A szövegkönyvet máglyára kellett volna dobni forgatás előtt, és mályvacukrot sütögetni a lángja fölött, mert még pantomimezve is jobb lett volna a szereplők közti kommunikáció, a koreográfust meg kicsit jobban kellett volna noszogatni, hogy ne csak a táncok fele nézzen ki pofásan. Egyszóval: igénytelen. Nem ajánlom, nagyon nem. A Szellemirtókon kezdetben egész jól szórakoztam, úgy éreztem ez a film önmaga paródiája - aztán a végére kiderült, hogy sajnos nagyon is komolyan vették ezt az egészet. A humorfaktor apadásnak indult, majd ismeretlen helyre távozott, és a főszereplőknél se tudtam már nem észrevenni milyen bántóan harsányra és vicceskedőre sikeredtek. Bill Murray felbukkanását viszont díjaztam :) A Stréberek meg négy barátról szól, illetve az ő utolsó nyarukról az egyetem előtt. Korábban minden buliból kimaradtak, hogy jó jegyeket szerezzenek és menő egyetemre mehessenek, de most úgy döntenek hogy bepótolnak mindent. Szerintem erről nem is kell többet mondanom :D
De! Azért szerencsére volt pár órám, amit értelmesebb képkockák befogadására fordítottam, egyrészt megnéztem egy minisorozatot, a Hatalmas kis hazugságokat, itt már írtam is róla. Másrészt végre sikerült megnézni a Banks úr megmentését, na róla viszont szeretnék majd külön posztot, úgyhogy itt csak annyit jegyeznék meg: jó vót.

És akkor végül a zenei front hírei. Pár hónapja regisztráltam Spotify-ra, az ingyenes verziót használtam próba cseresznye alapon. Most hónap közepén viszont úgy döntöttem, hogy megérett az idő egy előfizetésre. Ami viszont azzal jár, hogy... hát, lényegében azt hallgatok, amit csak akarok. Ami viszont ezzel járt:

A képek forrása az Amazon és a Discogs

Azért ez jóval hatásosabb (és helyigényesebb) mintha csak idebiggyesztettem volna egy számot, nem? És ezt csak a hónap második felében produkáltam. Basszus, imádom a Spotify-t. Van ottan például egy olyan lehetőség, hogy a friss megjelenések közt mazsolázhatsz, így került a fentiek közé Bishop Briggs (aki nem pont az én stílusomban nyomja, de azért odafigyelek majd rá), a The Score (slágergyanús, nekem felejtős), az Incubus új albuma (fájdalmas csalódás), a Zac Brown Band (ez egy régebbi album, és egész jó kis country, velük még folytatom az ismerkedést valamikor) és Charlie Cunningham (ez kifejezetten nagyon ígéretes darab, majd még repetáznom kell hogy kiderítsem mennyire - a kedvencem ez a dal volt). Aztán van pár régi elmaradás, ilyen az Alabama Shakes (újabb csalódás), a The Black Keys (erről nem is beszélve), Gary Clark Jr. (itt volt legalább valami ami tetszett, de ez se vett le a lábamról) és a Tango With Lions (az In A Bar még mindig imádat tárgya, meg volt egy-két jobb szám, de amúgy csak erős közepes). Vannak olyanok, amiket a Discogs lemezbányájából túrtam ki még valamikor, és vagy a borító, vagy a bandanév/lemezcím alapján feldobáltam a várólistára, ezek a Zolle (imádom ezt a röfis borítót, és hát most komolyan, olyan dalcímek vannak mint például Pork Vader meg Porkenstein... nem lehetett kihagyni. kár, hogy maga a zene nem túl emlékezetes), a Memória De Peixe (ehhez is azt írtam discogson, hogy kellemes, de semmi extra), a Palomine (egyik legviccesebb borító, a zene is pozitív csalódás, bár valószínűleg többször nem kerül terítékre), a The Simpletone (Timi, ha olvasod ezt: muszáj belekóstolnod! hajnalban, félkómásan hallgattam, de nem hiszem hogy csak a fáradtságnak volt köszönhető hogy ennyire bejött :D magasan ez a legjobb a felhozatalban) és a Do The Undo (nem rossz, de van hova fejlődniük). Lássuk, mi maradt ki... a Collective Soul magyarázata, hogy egyik hajnalban (a Simpletone-os hajnalban, egyébként:) úgy ébredtem, hogy a Shine dallama zúgott a fejemben, és miért ne?-alapon az egész albumot meghallgattam. Hasonló eset volt Black - itt is egy dallamtapadásnak köszönhető a közelebbi ismeretség: mikor a Hatalmas kis hazugságokhoz írtam bejegyzést, a kiválasztott poszter a semmiből felidézte a Wonderful Life dallamát. Amúgy a lemezt szerintem többet nem veszem elő, nem jött be. Meredith Brooks úgy került képbe, hogy egyik nap mikor épp a teámat forráztam le a konyhában, az utcáról behallatszott a Bitch egy ott parkoló autónak hála. Ez sem az én lemezem ezt az egy örök klasszikust leszámítva :D Madonnától pedig igazából a Rain-t szerettem volna meghallgatni, de megint csak - miért ne? Lecsúszott az egész. Az Aida pedig szimpla kíváncsiság: gondoltam megnézem teljes operákat is tudok-e hallgatni, és ez volt az első, ami eszembe jutott. Szép volt, egyszer szívesen megnézném/hallgatnám élőben :)
Asszem mindenről írtam, de ha nem már azt se bánom, elfáradtam. Szerintem az is, aki idáig bírta szuflával - így hát köszönöm a figyelmet, és boldogságos májust kívánva ezennel pá-t intek: Pá!

Jane Austen: Meggyőző érvek

Forrás: Moly

Ahogy mondani szokás: ha már lúd, legyen kövér! Írok hát még egy bejegyzést, egy másik nem-először-olvasott könyvről. Ami azt illeti, úgy tippelem legalább négyszer olvastam már. Egyik kedvenc könyvem, magától Jane Austen-tól pedig az abszolút kedvenc, egy orrhosszal beelőzve a Büszkeség és balítéletet.

Ez az a könyv, amiben megvan minden, ami lelkem malacrózsaszín felének jóllakatásához kell: egy csendes, kedves, gyakorlatilag fél pillanat alatt megszerethető hősnő és egy - néha kissé morcos, de alapvetően - kedves, magabiztos hős, aki ugyan korántsem hibátlan, de hibái megbocsáthatók.

A hősnő Anne Elliot, egy főnemesi család sarja - amely családban azonban anyja halála óta sajnos nem teng túl a józan ész, így a rang mellé ingatag anyagi helyzet társul, amit a baroneti lak bérbe adásával, és a família Bath-ba költöztetésével kívánnak orvosolni. A rangkóros, hiú apa és hasonló bájos tulajdonságokkal bíró legidősebb lánya, Elizabeth rögtön át is teszik székhelyüket a fürdővárosba, míg Anne kénytelen egy kis kitérőt tenni: hipochonder testvérét, Mary-t ápolja egy szomszédos faluban. A sors szeszélye folytán Ellioték bérlője pedig nem más lesz, mint Anne korábban elhagyott jegyesének nővére és annak férje - és természetesen a korábbi szerelmes, Wentworth kapitány se várat sokáig magára...

Konkrétan nem tudom megunni a könyvet, nem azért, mert ez a világ legegyedibb története - nem az. Viszont akárhányszor olvasom, mindig felfedezek benne valami újat - a szereplők jelleme mind egy szálig tökéletesen ki van dolgozva. Anne lelkének minden apró rezdülése ott van a lapokon, de a Kapitány karakterében is egyre újabb árnyalatokat fedezek fel, ahogy Mr. Elliot-ban és a többiekben is. Ez az, ami minden alkalommal lebilincsel, Anne és Wentworth kölcsönös bizonytalansága, megbántottsága és megbánása, az apa és a nővér félelmetes kivagyisága és önzése, a tyúkeszű Mary és a szórakozott Charles össze nem illése és szétválaszthatatlansága és így tovább... No és persze az sem ront a helyzeten, hogy a nyolc külön töltött évet is átvészelő szerelem újraéledése áll a történet középpontjában - hát kell ennél romantikusabb?

Hibát csak egyet tudok megemlíteni: van egy megjegyzés a könyvben, ami bántóan kirí a történetből - egy személyről, aki nyilvánvaló okokból meg sem jelenik a regényben, lényegében kijelenti, hogy jól tette hogy meghalt és nem okoz tovább gondot a családjának. Biztos vagyok benne, hogy Austen ezt is ironikusnak szánta, mert soha máshol nem tapasztaltam nála ilyen nyerseséget, de valahol félresiklott a dolog - ferde mosoly helyett pofon lett a vége. Minden alkalommal kilök egy percre a történetből, és nem győzök csodálkozni rajta.

Ezt leszámítva viszont - nekem legalábbis - tökéletes, igazi old school romantika, társadalomkritikával, humorral fűszerezve, pont ahogy szeretem.

Eredeti cím: Persuasion
Kiadás: Európa, 1980
Fordító: Róna Ilona

Walter Scott: Rob Roy

Forrás: Moly

Mikor ezt a blogot megkreáltam, úgy terveztem hogy nem írok majd olyan könyvekről, amiket már korábban is olvastam x alkalommal. Hülye szabály, de szerencsére saját, így hát a világon semmiféle következménnyel nem jár a megszegése.

Meg nem tudnám mondani, hány éve olvastam először ezt a könyvet - talán öt... Mindegy, a lényeg az, hogy teljesen oda voltam tőle: még a régi felhasználónevemmel írtam egy rajongó értékelést róla a molyra, bepakoltam kedvencek közé és elég rendesen be voltam sózva, hogy végre legyen egy saját példányom is belőle. Aztán telt-múlt az idő, emlékeimet belepte a feledés vastag pora, olvastam pár kevéssé lelkes értékelést, a molyon se alakult valami fényesen a "százaléka" (most 80, de volt már kevesebb is) - és elkezdtem azon gondolkodni, hogy az én készülékemben volt-e a hiba? Ennek hála pedig féltem az újraolvasásától - mert mi van, ha másodszor már nem lesz akkora élmény és csak lerombolom vele a szívem mélyén őrizgetett rajongásom a történet iránt?

Persze nem hagyott nekem békét, csábítón kacsingatott felém a polcról, míg aztán nemrég engedtem a kísértésnek, és beleolvastam az első fejezetbe. Ennyi kellett. Az elején van egy hosszas bevezető rész, Rob Roy családjáról - nos ezt én se találom valami izgalmasnak, de maga a regény, az maradt a kedvencek közt, és egy kicsit még mélyebbre eregette a gyökereit. No meg rájöttem arra is, hogy valószínűleg senki készülékében nincs hiba, csak egyszerűen Scott sem való mindenkinek. Azt hiszem a Rob Roy a maga idejében egy fordulatos, izgalmas kalandregénynek számíthatott, de mai mércével vontatott lehet azoknak, akik nem szeretnének, vagy nem tudnak lelassulni hozzá. Míg olvastam, az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha egy kedves öreg úr meséjét hallgatnám - egy ősrégi karosszékben ülve, réveteg mosollyal, gyakran el-elkalandozva meséli ifjúkori csetlés-botlásait, a kalandos részeknél lelkesen csillogó szemmel, de mindvégig szép ráérősen. Nekem ez bejön, boldogan kuporodtam a karosszék előtti puffra és ábrándos szemmel figyeltem a szavait - nyilván nem mindenki érez így, én mindenesetre piszok szerencsésnek tartom magam :)

Hogy a történetről is szóljak pár szót: főhősünk Francis Osbaldistone, egy jómódú londoni kereskedő fia, aki irodalmi terveket szövöget és elutasítja apja kérését, hogy ő vigye tovább az üzletét. Az apa ezen felbőszülve egyfajta cserét agyal ki: Francis egyik unokaöccsét kívánja maga mellé venni tanoncnak, a fiát pedig felküldi a skót határ közelében fekvő családi kastélyba, ami most a testvére birtoka. Az ifjú némi sértettséggel szívében felköltözik hát a barbár északra, és itt megismerkedik rokonaival, valamint Diana Vernonnal, a tűzrőlpattant, gyönyörű fiatal lánnyal, aki szülei elvesztése után náluk lelt menedékre. (Itt jegyezném meg, továbbra is azt tartom, hogy ő az egyik legbelevalóbb női karakter az irodalomban.) Francis és Diana hamar összebarátkoznak, de a hölgy viselkedése és megjegyzései sötét titkokat sejtetnek - a fiatalember pedig természetesen ég a vágytól, hogy a segítségére lehessen. Aztán úgy alakul, hogy valaki másnak kell mentőövet dobnia.

Ahogy említettem, igazi romantikus kalandregény ez: sötét gazemberek, titkos átjárók, hegyi haramiák, katonai összecsapás és minden, mi szem-szájnak ingere. És mindez finom humorral, a részletek fölött néha kicsit hosszasabban időzve, de - számomra - letehetetlenül előadva. Én továbbra is csak ajánlani tudom, de csak azoknak, akikben megvan a készség és a türelem az ilyen lassú tempójú szövegek élvezetére.

Kiadás: Európa, 1987
Fordító: Szinnai Tivadar, Katona Ágnes

Hatalmas kis hazugságok

Forrás: IMDb

Erre a sorozatra még akkor figyeltem fel, mikor az HBO először reklámozni kezdte. Az más kérdés, hogy egészen addig, míg el nem kezdtem nézni, meg voltam győződve róla, hogy ez is ugyanúgy egy ezer részes "rendes" sorozat lesz, mint egy True Blood teszem azt. De nem, egy hét részes minisorozatról beszélünk, és a csatorna elég jó az ilyenekben, mindig tűkön ülve várom hogy melyik könyvre esik legközelebb a választásuk.

Ezúttal egy olyan regény adaptálására vállalkoztak, ami egy csapat kisvárosi anyukát állít a középpontjába - meg egy gyilkosságot. Három nőt szoktak emlegetni, de én ezt kibővíteném ötre. Ott van először is Madeline (Reese Witherspoon), a mások életébe folyton belekotnyeleskedő, a sajátját rendbe tenni nem tudó, harcias nő. Az ő legjobb barátnője Celeste (Nicole Kidman), a látszólag tökéletes családi boldogságban élő, visszavonult ügyvéd. Velük barátkozik össze Jane (Shailene Woodley), aki új a városban - a múltjában történt eseményeket feldolgozni képtelen, zaklatott fiatal anyát ismerhetünk meg benne. No és akkor ott van még kiegészítésnek Bonnie (Zoë Kravitz), Madeline volt férjének új választottja, illetve Renata (Laura Dern), az enyhén hisztis karrierista tigrismama.

Azt mindjárt az első rész elején megtudjuk, hogy valakit megölhettek, és valószínűleg van egy sérült is - a kezdő képsoroknál ugyanis nagyon liheg valaki, akit próbálnak megnyugtatni és a hulláról is ejtenek egy-két nem túl biztató szót. Rendőrségi kihallgatásokról láthatunk snitteket, de egészen az utolsó részig halvány lilás árnyalatban játszó gőzünk sincs róla, hogy ki(k) az áldozat(ok). Nekem legalábbis dunsztom nem volt róla, csak erősen drukkoltam, hogy ne ... legyen az, az nagyon bántotta volna az igazságérzetemet. Arról nem beszélve, hogy néhány rész után meg tudtam volna adni a saját jelöltemet, akinek a hiányát cseppet se fájlaltam volna.

A sorozat teljes hosszán végigfutó, mamák közt kibontakozó cicaharc kiváltója egy iskolai incidens. Mind az öt nő éppen most íratja be az első osztályba a gyerekét - és mindjárt első nap valaki bántja Renata kislányát. A csöppséget pedig megkérik, hogy mutassa meg ki volt - és ő rá is mutat egyikükre. No, itt aztán elszabadulnak az indulatok, bár az intés bizonytalan volt, és a gyanúsított elszántan tagad - az is sokára derül ám ki, valóban ő volt-e :) Közben pedig bepillantást nyerhetünk valamennyi fontosabb szereplő hétköznapjaiba, lesz kinek drukkolni, lesz kit utálni, ugyanakkor a fájdalmasan egysíkú karakterek hiányoznak a képből (na jó, talán Renata egy picikét az) - mindenkinek megismerhetjük a jó és a rossz oldalát is.

Bevallom én eleinte nagyon zavarosnak éreztem az egészet - de ez nyilván szándékos volt, így még nehezebb volt rájönni a titkok nyitjára. Oda-vissza ugrálunk a kihallgatások és a múltbéli jelenetek közt, Jane még a költözése előtti időkre is visszaemlékszik néha, szóval kicsit olyan mintha beülnél egy turmixgépbe, aztán hadd szóljon...! Azt mindenképp a sorozat javára írnám, hogy semmit nem tudtam biztosra, maximum halovány megérzéseim, sejtéseim voltak. És hát na, viszonylag ritkán látok olyan filmet, aminek ne tudnám megjósolni a végét, ha csak félig-meddig is. Szóval ha eleinte csak kapkodod a fejed, és legszívesebben feladnád, mondván hogy tiszta katyvasz az egész - tarts ki, a végén mindenre fény derül. Ami pedig a színészeket illeti - hát, itt azt hiszem nincs szükség hosszas elemezgetésre, a stáblista magáért beszél. Csak ajánlani tudom.

Eredeti cím: Big Little Lies
Rendező: Jean-Marc Vallée
Bemutató: 2017
Szereplők: Reese Witherspoon, Nicole Kidman, Shailene Woodley, Zoë Kravitz, Laura Dern, Alexander Skarsgård, Adam Scott, James Tupper, Jeffrey Nordling

Ez csak a világ vége

Forrás: IMDb

Ezt a filmet még februárban, a névnapomon láttam. És tudjátok, mi a borzasztó? Hogy ha előző hétvégén nem veszem meg rá előre a jegyet, nem megyek el megnézni. Ritka ronda, szottyos volt az idő, semmi kedvem nem volt kimozdulni, de sajnáltam volna a kidobott pénzt...

Mintha valahol szóba került volna már: szeretem a biliborogatós családi drámákat. Amikben egy hétköznapi esemény hatására kitörnek végre a régóta elfojtott érzelmek, és egymás torkának esnek a rokonok. És ez egy elég jól sikerült darab ebben a kategóriában. Emlékszem, alig kezdődött el a film, de olyan kellemetlenül éreztem magam a bőrömben az egyre fokozódó feszültségtől, hogy kis híján kirohantam a teremből - de szerencsére ellenálltam a kísértésnek és beértem némi fészkelődéssel :)

Az alaptörténet röviden így fest: Louis sok évnyi távollét után hazalátogat, hogy bevallja a családjának: halálos beteg. A húga olyan fiatal volt, mikor lelépett, hogy gyakorlatilag semmit nem tud róla, a bátyjából pedig süt az elfojtott indulat - a látogatás minden csak nem kellemes, nehéz belőni, mikor jön el a megfelelő pillanat a vallomásra - ha eljön egyáltalán. Senki nem tud úgy bántani, mint egy szülő vagy testvér - és apám, ezek aztán tépik egymást rendesen...

A szereplőgárda pazar, nekem Vincent Cassel és Marion Cotillard alakítása tetszett legjobban. Cassel Antoine-ja megfejthetetlen maradt számomra: valóban ő lenne a két lábon járó agresszió, vagy csak az öccse felbukkanása kergette a felszínre a csalódást, a távolmaradása miatti dühöt? A féltékenységet, amiért volt mersze elmenni és az álmainak élni, a sértettséget, amiért felé se nézett mostanáig... Cotillard-nak pedig gondolatban odaítéltem az összes létező szakmai díjat, annak ellenére hogy továbbra se kedvelem :D (Könyörgöm, ha megnézed, eredeti nyelven tedd - és figyeld, mennyi érzelmet képes mutatni a hangjával.) Catherine a félénk, kicsit talán butácska háziasszony, aki hiába próbálja megfékezni egyre erőszakosabb férjét, folyton hebeg-habog zavarában - ugyanakkor ha kritika éri az urát a sarkára áll, és megmutatja hogy ő is képes tőrrel csiklandozni a másik szívét. Öröm volt nézni a játékukat, még úgy is, hogy valóban egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy haladt előre a történet. Okvetlen újra kell majd néznem. Egyszer. Valamikor.

Eredeti cím: Juste la fin du monde
Bemutató: 2016
Rendező: Xavier Dolan
Szereplők: Gaspard Ulliel, Nathalie Baye, Vincent Cassel, Marion Cotillard, Léa Seydoux

Kelly Oram: Kockakommandó sorozat

Nem, nem ezen a címen fut nálunk a sorozat, de azt nem vagyok hajlandó kiírni ide. Ahogy a magyar címeket sem. Sztrájkolok!

Képek forrása: Moly

Először elmesélem, hogy került egyáltalán képbe nálam az első rész. Szerettem volna egy ifjúsági regényt, ami kielégíti a következő kívánságaimat:
- nem szerepel benne egyetlen rohadt természetfeletti lény sem
- lehetőleg senki nem hal meg benne, még csak nem is haldoklik (kisállat se, még a szoba sarkába állított kaktusz se)
- a világot se akarja megmenteni senki, főleg nem egy tizenhat éves, tízoldalanként hisztiző tinédzser
- nem ragadnak a lapok a mérhetetlen mennyiségű sziruptól
- és még vicces is.
Ezenkívül még örültem volna annak is, ha háromszögek csak a matek háziban fordulnak elő, a szerelmi életben nem, de tartok tőle hogy ilyen könyv nincs a piacon :P

Szóval hétköznapi ifjak apró-cseprő gondjairól szerettem volna olvasni. Olyasmit kerestem könyvben, mint amit a Flipped adott filmen. (Igen, tudom hogy magyarul is megjelent az alapjául szolgáló regény, majd egyszer az is sorra kerül.) És Kelly Oram egész jól összehozta ezt nekem. Oké, az én receptemben csak egy csésze cukor szerepelt, ő meg lelkesen egy egész kannával borított bele, de komolyan, ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

Tulajdonképpen mindkét könyv egy-egy félresikerült szerelmi háromszög (hát mit vártál, szívem?! :D) köré építkezik. Az első részben a gyerekkori barátjába reménytelenül belehabarodott Avery próbál kilábalni a viszonzatlan érzelmek mocsarából fent említett srác bátyjának segítségével, a másodikban pedig legjobb barátnőjét, Libbyt kell kigyógyítani egy tahó iránt érzett őőőrült szenvedélyből - a titokban utána epekedő harmadik közreműködésével. Ühüm, igen, nem egy nagy durranás, de hál'égnek az írónő egészen jó humorérzékkel van megáldva, és sikerült olyan témákat is előrángatni a pincéből, amikről nem árt beszélni. Gondolok itt a jó tanuló/plázacica típusú előítéletekre, a túlsúlyos tinik piszkálására, alkoholproblémával küzdő szülőkre, pánikbetegségre, iskolából kimaradásra... Szóval a vadrózsaszín, szivárványszínű cukorrózsákkal és marcipánmacskákkal gazdagon díszített torta kérge alatt savankás citromkrém lapul, igen. Nekem ízlett, és őszintén reménykedem a folytatásban.

Eredeti cím: The Avery Shaw Experiment / The Libby Garrett Intervention (hogy lehetett így fordítani ezeket a címeket, hogy?!?!)
Kiadás: Móra, 2014 és 2016
Fordító: Vándor Judit, illetve Dudik Annamária Éva

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Forrás: Moly

Minden a Felhőatlasszal kezdődött. De komolyan. Korábban a legcsekélyebb érdeklődést sem sikerült kicsiholnom magamból Szolzsenyicin iránt, aztán megnéztem ezt a filmet, amiben valami tetszetőset idéznek tőle, és akkor rögtön el is döntöttem, hogy olvasok tőle valamit. Aztán ezt természetesen elfelejtettem. Aztán elolvastam a könyvet is, megint eszembe jutott, hogy hah! - kéne már szerezni valamit ettől a híres-neves orosztól. Majd ismét a feledés légmentesen záródó burája borult reá. Hogy lépjek is valamit, ahhoz annyi kellett, hogy... másodszor is megnézzem a filmet :D

Egy számomra is rejtélyes oknál fogva ha klasszikus orosz irodalomról van szó - és itt most tök mindegy, hogy azt a klasszikust melyik évszázad termelte ki - mindig letarolják gyönge lelkemet az előítéletek: hogy nehezen olvasható lesz, meg száraz, meg élvezhetetlen és egy büdös szót se fogok érteni belőle. (Titkon a csodás Nemzeti Tantervünket okolom ezért, ugyanis lényegében kizárólag az orosz kötelezőket voltam képtelen anno elolvasni, minden máson végigküzdöttem magam.) Aztán nagy félve nekifutok, és... és három nap alatt lazán elolvasok egy rákos betegekről szóló, kábé hatszáz oldalas orosz regényt. És még élvezem is. Hoppá!

Szolzsenyicin esetében egyébként - megint csak valami buta előítélet okán - különösen féltem a Lila Köd Jelenségtől. A nagy orosz író, aki megjárta a Gulagot is, satöbbi, hát biztos olyan filozófiai magaslatokba röppen, hogy képtelen leszek követni - mondjuk, míg ő felsőbb szférákban kering egy orosz hírműsorokat sugárzó műhold hátán, addig én egy vacak kis trambulinon ugrálva próbálok úgy tenni, mint aki együtt tud repülni vele. No nem, nyájas olvasó, ilyesmitől tartanod felesleges. Meglepően gördülékeny a szöveg, és nem nyomja agyon a filozofálgatás sem.

A történetnek két főbb szereplője van, egyikük, Ruszanov a kommunizmus lelkes híve és egyben állam bácsi egyik buzgó alkalmazottja, az ő megérkezése nyitja a regényt; illetve Kosztoglotov, a morgós száműzött, aki csak a ráknak "köszönhetően" került vissza a kezelés idejére egy civilizáltabb vidékre. De feltűnnek még seftelők, diákok és persze az őket kezelő orvosok és nővérkék sem maradnak ki a sorból. Színes a paletta, és remek a jellemábrázolás, még olyasmiről is beszélhetünk, hogyaszongya: karakterfejlődés. Kosztoglotovért pedig még izgultam is kicsit a végén, pedig időnként kifejezetten nagy parasztként viselkedik. Na, amúgy a vége az nem úgy alakult, ahogy vártam - de tökéletes lezárás, úgy hiszem. Szóval ha egy nem túl napsugaras-vidám, de olvasmányos könyvet keresgélsz, ez jó választás lehet.

Eredeti cím: Раковый корпус
Kiadás: Európa, 2015
Fordító: Szabó Mária

Márciusi zárás

Két havi összesítős poszt egymás után, s közte semmi. Jó lesz odafigyelnem, nehogy ez a rengeteg munka s törődés, mit a blogra fordítok, megártson :)
Node! Úgy fest lassacskán kezdek kikászálódni a korábban említett írási-olvasási válsághelyzetből, úgyhogy még akármi is lehet. Például előfordulhat hogy írok pár bejegyzést, a változatosság kedvéért.

Szóval március. Először is megemlíteném, hogy március elején nekem még karácsony volt. Középiskolai barátnőimmel csak ekkorra sikerült összehozni a találkozót - általában el szokott csúszni valamennyire, de azért ez simán rekord :D De vicces volt ez így, és még könyvet is kaptam. És ha már itt tartunk:

Ímhol a havi beszerzések. A Paladin-prófécia volt az a bizonyos karácsonyi ajándék. A másik tavalyról hozott könyv a Corelli kapitány mandolinja - ezt még decemberben átvette egyik barátnőm (molyos vétel), csak hát ugye most sikerült összefutni. Hónap elején nagy akciózás volt a Geopennél, úgyhogy beszereztem néhány könyvet tőlük is: a Kurblimadár krónikája jelen pillanatban a kedvenc Murakamim abból a - talán - ötből, amit az írótól olvastam. Csak erős gyomrúaknak ajánlom, lehet egyesek szerint spoilernek számít de szerintem azért jobb tudni: elevenen megnyúznak benne egy embert. Az még nekem is sok(k) volt picinyt. A Sötétedés után-nak igen ígéretes a fülszövege, a Bamarre hercegnői pedig jófajta ifjúsági fantasynak tűnik - az Elátkozott Ellát annak idején szerettem, bízom benne hogy az írónő ezen története sem okoz majd csalódást. A Kísértetház pedig lényegében Amadea húgom hibája, annak idején olyan szépeket írt róla, hogy úgy gondoltam ideje sorra keríteni őt is. Aztán a Líra is akciózott egyet, ennek köszönhetően büszkélkedhetek saját példánnyal a Katalin utcából, Lilából és A Végtelen-fjord prófétáiból, és 'ha már úgyis erre járok'-alapon beszereztem végre az Egyszerű történet vessző száz oldal második részét is, a Márk-változatot. Ezt sikerült olyan jól időzíteni, hogy pont aznap reggel kaptam meg a Kultúra utalványomat, amely nap délutánján átvettem a rendelést, úgyhogy még csak nem is terhelte meg nagyon a lelkiismeretemet e kis habzsidőzsi. És a legcsudálatosabb drágaszág: végre, végre! van saját példányom A Gyűrűk Urából, ráadásul éppen pont az az alig beszerezhető, illusztrált díszkiadás, ami szívem vágya volt. Köszönöm itt is a drága molynak, ki elfogadható áron adta át nekem ezt a szépséget! :)

A kiolvasott könyvek száma ezúttal sem egetrengető, de a hónap első felében még javában ama sokat emlegetett válság mocsarában dagonyáztam, úgyhogy semmi meglepő nincs benne. Az első befejezett könyv a Meggyőző érvek volt - kedvenc Jane Austenom, a jó ég tudja, hányszor olvastam már, de változatlanul igen kedves a szívemnek. Aztán folytattam Isaac Asimov Robot sorozatát, ezúttal a harmadik rész került sorra, A Hajnal bolygó robotjai. Sajnos ettől most nem igazán ájultam halomra, de bízom benne hogy a befejező rész kárpótol a csöppet kesernyés szájízért, mellyel ezt a részt visszapakoltam a polcra. Hónap végére belendültem, egy szuszra befaltam Kelly Oram ifjúsági regényét, a The Libby Garrett Intevention-t. Nem, nem angolul olvastam, de senki nem kényszeríthet rá hogy azt a minősíthetetlenül szar magyar címet kiírjam ide. Miután azzal végeztem törlesztettem egy régi adósságot is, kiolvastam végre A bogyósgyümölcskertész fiát Háy Jánostól. Tetszett, felismerni véltem benne a magyar rögvalóság darabkáit. Aztán egy újabb régi kedvencet vettem elő, de ezt már csak áprilisban (kis szerencsével még ma:) fogom befejezni: jelen pillanatban a Rob Roy-t olvasom újra, és hát na, egyelőre nem tervezem hogy kihúzom a favoritok listájáról ;)

Ezúttal filmes téren se művelődtem sokat, először a Jégvihar-t néztem meg, ami a '70-es évek kisvárosi Amerikájában játszódik, a történet két család összefonódott sorsa és egy biliborogatós Hálaadás körül kering. Aztán Llewyn Davis világába nyertem bepillantást, aki remek zenész és orbitális seggfej - érdekes és bosszantó keverék ügyesen tálalva. Közel sem láttam még mindent, ami a Coen fiúk keze alól került ki, de eddig ez áll legközelebb a szívemhez. Valamikor a hónap vége felé megint szükségem volt valami borzasztó limonádéra (én nem tudom egyébként miért igénylem néha a kifejezetten szar filmeket/könyveket, bár ahogy Timi mondja: az immunrendszernek is kell a kosz). Az első választás, aminek már a címére se emlékszem hál'égnek, az annyira rossz volt, hogy még ilyen állapotban se bírtam belőle többet cirka tizenöt percnél, de utána csak lecsúszott ez. Maradjunk annyiban, hogy ezt végignéztem, több szót ne pazaroljunk rá. És végül sorra került A szégyentelen is. Régen tervbe volt már véve, és örülök hogy végre meg tudtam nézni. Nagyon jó film, Fassbender meg olyat alakít benne, hogy azóta is a tovagurult államat keresem.

És a discogs-os listám alapján zenei téren voltam még a legaktívabb - hét albummal ismerkedtem meg. Először is rátaláltam egy lengyel prog rock finomságra, a Lunatic Soul-ra. És mindjárt meg is hallgattam mind a négy albumot - szerintem a második, a Lunatic Soul II a legjobb, kezdésnek ezt ajánlanám az esetleges érdeklődőknek. A következő lépés az volt, hogy a frontember révén eljutottam a Riverside nevű formációhoz, és tőlük is meghallgattam - egyelőre - egy lemezt, jó kislány módjára a legelsőt. Köszönöm, kérek még!-kategóriás darab, már gyúrok a második randira. Aztán átváltottam görög metálra, és a korábban megkedvelt Planet of Zeus tavalyi, Loyal To The Pack című lemezét kerítettem sorra. Ez most annyira nem jött be, de azért felírtam magamnak pár dalcímet, ami kedvemre való volt. Az utolsó próbálkozás egy Earthside darab volt, az A Dream in Static. Na, ez szerintem ennyiben marad, a listámra írt megjegyzés alapján nem volt rossz, csak nem voltam kibékülve az énekes hangjával - márpedig az baj. Segond, rengeteg egyéb, felfedezésre váró zene van még a világon :)

Izgalmatos felsorolásomnak ím végére értem, már csak az van hátra, hogy kellemetes áprilist kívánjak kitartó olvasóimnak :)

Februári zárás

Na, gondoltam most, hogy mindjárt vége a márciusnak is, esetleg félreteszem picit az olvasási-, blogolási és világválságomat, és megírom a februári összegzést.

Viszonylag egyszerű dolgom lesz, könyvből például összesen hármat sikerült befejeznem, ami valószínűleg negatív rekord, de valahogy nem nagyon sikerül kiakadni rajta. Lesz ez még így se :)
Az első sikeresen befejezett könyv a Vasdruida Krónikáinak negyedik része volt, az Átverve, elkövetője Kevin Hearne. Lelkesedésem változatlan, bár jó eséllyel közrejátszik ebben kertészmérnöki voltom. Hát bazzeg, persze hogy szívesen olvasok egy pasiról, aki szabadidejében holmi kelta hókuszpókusszal bezöldíti a döglött sivatagot! És ha még közben meg is nevettet akkor garantált a siker. Nem ajánlanám feltétlenül mindenkinek, de azoknak, akik egy röhögős, akciódús urban fantasyra vágynak, mindenképpen. (Ami azt illeti, én baromi szívesen olvasnék arról is, hogy mit művel Atticus mikor épp senki nem akarja kinyírni, de úgy fest ezirányú igényeimet aligha elégítik ki. Szomorú.) ((Ja, és valaki szóljon már a Könyvmolyképzőnek, hogy kicsit tempósabban hozzák a folytatásokat, mert ez a kétévente egy részt esetleg-talán kiadunk hozzáállás kicsit kurva idegesítő.))
A második könyv Julia Quinn Bevelstoke-trilógiájának befejező kötete volt, a Tíz dolog, amit szeretek magában. Ez volt a leggyengébb láncszem a sorozatban, de még így is szórakoztató volt.
A harmadik pedig egy Kázmér és Huba képregény volt, a Véres mancsú dzsungelmacskaszörny. Azt remélem senki nem várja, hogy ezt elkezdem irodalmilag elemezgetni, vicces volt, mint mindig :)

Filmek terén már sokkal jobban állok, tizenegy friss hús, meg asszem talán három újrázás csúszott le. Ó, és egy újabb személyes rekord: ebben a hónapban négyszer voltam moziban. Összehasonlításként: tavaly egész évben kilencszer jutottam el... Először A számolás joga hősnőivel izgultam az amcsik űrbe jutásáért, aztán önként és dalolva adtam át magam az agyzsibbasztásnak az Angry Birds mozifilm segítségével. Soha életemben nem játszottam egyébként az eredeti játékkal, de talán jobb is így. Épp elég függőséget szedtem már össze, köszi. Februárban volt a névnapom is, és ezt egy mozizással ünnepeltem, az Ez csak a világ vége-re ültem be, és hát nagyon jó választás volt. Kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam a székemben ülve, még az is felmerült bennem hogy kirohanok a teremből - ha valami nyomasztó családi drámára vágysz, hajrá! Aztán továbbra is az instant jókedvet okozó filmek ösvényén lépdelve elmentünk a Holdfény egyik premier előtti (alias: agyonzsúfolt termes) vetítésére. Nagyon tetszett ez is, de azért nem ez volt életem legmegrázóbb filmélménye. A következő mozi az új Jim Jarmusch film volt, a Paterson. Csak annyira voltam rákattanva, hogy a bemutató napján elkéredzkedtem két órával hamarabb a munkahelyemről, hogy meg tudjam nézni a délutáni vetítést :D Ami egyébként fantasztikus volt, a második legkedvencebb filmem lett a rendezőtől. Aztán felmerült itthon egy kis probléma: elkezdett kissé szeszélyesen működni az egyik médiabox, pont az, ami műsorrögzítős, és amire az elmúlt másfél-két évben egy nagy rakás filmet vettem föl, hogy majd egyszer jól megnézzem. Hát, jöttek cserélni a kütyüt. Úgyhogy előtte való szombaton szépen beültem a tévé elé, és... megnéztem öt filmet. Az első a Szép kis fürdőhely volt, amin őszintén szólva szénné untam magam, a klasszikus európai drámák rajongói biztos imádni fogják, de nekem bőven sok volt egyszer is. Aztán jött egy régi adósság, a Nader és Simin. Na, ez viszont egy elképesztően jó film, és nagyon sajnálom hogy a rendező új alkotását mégse néztük meg moziban. Aztán egy újabb klasszikus jött, Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés-e. Bocsánat, de létezik olyan, a hetvenes években Gene Hackman főszereplésével forgatott thriller-szerű izé, ami nem ilyen kurva unalmas? Hát jó, mondjuk jobban bírtam, mint a Francia kapcsolatot, ezen legalább nem aludtam el... Készséggel elismerem, hogy semmit sem értek a filmekhez, csak ezeket ne kelljen még egyszer újranézni, könyörgöm. Szerencsére a következő darab kárpótolt összes szenvedéseimért, a Mud szerintem egy nagyon jól sikerült dráma, és azt hiszem annak is eljött az ideje, hogy Matthew McConaughey-t bevegyem a kedvenc színészeim egyre népesedő táborába. Mondjuk ez már a True Detective-nél esedékes volt :) A nap zárásaként pedig a Leány gyöngy fülbevalóval-t néztük meg. Annak idején a könyvtől nem voltam elájulva, de a film kifejezetten jól sikerült, és amennyire vissza tudok emlékezni a regényhez is hű maradt. És végül, a hónap utolsó újdonságaként meglestük A mogyoró-melót. Öregem... hát, ha rajtam múlik az unokahúgom ezt nagyon, nagyon sokáig nem fogja megnézni. Antipatikus főszereplő, nem egyértelműen jó üzenet és az elfogadhatónál nagyjából öttel több emésztéssel kapcsolatos poén. Mi a jó francot akartak ezzel?! Ehh, mindegy is...
Az újrázások: volt egyszer egy Halhatatlan szeretők, szerintem nem kell magyaráznom. Legalább annyira imádtam, mint első alkalommal. Aztán megnéztem az Augusztus Oklahomában-t, ezúttal feliratosan. A tavalyi év egyik legnagyobb filmélménye volt, és másodjára sem okozott csalódást, azt hiszem párszor előkerül még. (Amadea! Ha még nem láttad: hát itt egy hétköznapi sztori egy elcseszett családról, szerintem neked is tetszene.) És végül egy csipet klasszikus romantika: a kedvenc Jane Austen regényem adaptációját, a Tartózkodó érzelmet is megnéztem, ezt már sokadszorra. És annyira jól esett, hogy utána kiolvastam a könyvet is, de az már a márciusi zárásban lesz :D

Zeneileg sem vittem túlzásba, viszont az a néhány lemez amit sorra kerítettem, jó választásnak bizonyult. A The White Stripes Elephant-ja egy-két szám kívételével erős tetszést aratott, nem tartom kizártnak hogy idővel a kedvencek közé emelkedik. Alannah Myles albuma aligha kerül fel bármilyen "hallanod kell mielőtt meghalsz"-típusú listára, de nekem jól esett, ahogy az utána tolt Vixen is. Csajos glam-rock hangulatban voltam aznap este, no. :)

És végül: a könyvbeszerzések. Tízen vannak a drágák, és kivételesen egész jól sikerült róluk a kép, úgyhogy nem sorolom, itt a remek lehetőség egy kis szemtornára:

És akkor cirka két hét múlva írhatom a következő havi zárást... :'D