Oldalak

2016. november 27., vasárnap

Amikor a könyvek művészetről mesélnek

...azt néha egészen konkrétan teszik. Fognak egy írót/festőt/egyebet, és valós vagy fiktív írást kanyarítanak róluk. Olykor majd az egész könyv a műveikhez fűződő kapcsolatukról szól, meg a művészetről úgy általában. De én most nem ezekről szeretnék írni.

PuPilla blogján olvastam az első szösszenetet a témában, és kedvet kaptam egy saját verzió megírásához. Ahogy olvastam a sorait, egyre-másra ugrottak be a saját, hasonló élményeim, és hát miért is ne foglalhatnám össze őket egy csecse csokrétába?

Fülbemászó dallamok

Kezdjük talán ezzel, mert ez a legjellemzőbb nálam. Sokszor elég a könyv címe, és máris bekapcsol a rádió a fejemben. Ami kapásból be szokott ugrani erről, az Jancee Dunn könyve, a Don't You Forget About Me. Fogalmam sincs, miről szól a könyv (az író nevére se emlékeztem, úgy kellett kipuskáznom molyról :D), nem is érdekel, de mikor szembejött velem, abban a pillanatban felzúgott a Simple Minds klasszikusa:


De volt még jópár ilyen, anno még egy molyos polcot is kreáltam róluk Dallamos könyvcímek néven (azóta más kezeli, de milyen jó, hogy megvan még! - így sokkal könnyebb dolgom van most :). Néhányat még idepakolok közülük, a hozzám hasonló zenefanok kedvéért (nem PuPi, nem baj hogy egyiket se hallgatod meg ;).
Carole Matthews: It's a Kind of Magic c. regényéről mi más is juthatott volna eszembe, mint a Queen?!


David Macinnis Gill: Black Hole Sun. Hát ugye ez se kérdés...Soundgarden, naná.


Iain Banks: Walking on Glass c. műve Annie Lennox-ot idézte elém...


...a Cat's Cradle Kurt Vonneguttól pedig Ugly Kid Joe-t...


Nna. Asszem ennyi elég lesz (tudnék még mit linkelni, hajaj! de ne vigyük - még ennél is jobban - túlzásba, ugye).
Amúgy anno egy jó darabig kábé minden utalásnak utánanéztem, ami az aktuális olvasmányomban szerepelt, lett légyen az híres ember, épület, festmény vagy zene. Akkoriban még nagyon lelkes voltam e téren, időm is volt rá bőven. Mai napság már nagyon ritkán kutakodom, csak akkor ha az írónak sikerül annyira felcsigáznia a kíváncsiságomat, hogy ne tudjak ellenállni a késztetésnek.
De maradjunk még egy pindurkát a muzikális tapasztalatoknál. Három könyv van, ami anélkül is eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hogy fel kellett volna túrnom az olvasmánylistámat, emlékfrissítés okán. Az egyik David Mitchell könyve, a Szellemírók. Iszonyat régen olvastam, alig emlékszem belőle valamire, de egy régi tartozásra nagyon is: van benne egy fejezet, ahol lényegében egy teljes rádióműsor zeneanyagát felsorolják - anno elhatároztam, hogy végig is hallgatom az egészet, de a mai napig nem tettem meg. Majd egyszer...
A következő Az elszúrt idő nyomában Jennifer Egan tollából. Na ez viszont elég erős szálakkal kötődik a zenéhez, gyakorlatilag ez volt az oka, hogy felfigyeltem és vágytam rá. Elég jó könyv egyébként, és a híres rock'n'roll-csendeket becsülettel végig is hallgattam, azt hiszem még gyűjtöttem is mellé párat. Ugyanakkor ehhez a könyvhöz kötődik az egyik legkellemetlenebb emlékem ilyen szempontból. Itt még a fentebb említett lelkes-időpazarló állapotban leledztem, mindenre rákerestem, ami csak szóba került. És volt egy dal... nem volt ismerős a címe, de aztán kiderült, hogy nagyon is ismerem. Egy Blondie szerzemény volt talán. Meghallgattam youtube-on, még jól is esett, olyan nosztalgikus érzés volt. Csakhogy... ugye ismeritek a dallamtapadás jelenségét? Amikor az istennek nem akar egy dal kimenni a fejedből? Én ettől napokig nem tudtam megszabadulni, a végén már egészen hisztérikus állapotba kerültem tőle :D Nem fogom linkelni, ugyanis nem akarok rákeresni sem, soha az életben többet hallani sem akarom. (Kérlek, könyörgök, ne kezdjetek el tippelgetni alant, hogy melyik szám lehetett az. Nem akarom látni a címét, véletlenül sem!)
A harmadik játékos pedig a Mocsok, Irvine Welsh-től. Ami szintén jó könyv, csak sajnos undorító is. A főszereplő egy elképesztően taszító alak, aki viszont időnként zenéről fecseg. Mint például Phil Collins. És ha igaz itt olvastam a Michael Schenker Group-ról. Anno bele is hallgattam egy-két számukba, tetszett is, el is határoztam hogy meghallgatom pár albumukat... hát, azóta se. De lásd mint fent: majd egyszer.
Óóó, és ebben a pillanatban jutott eszembe még egy! Szergej Lukjanyenko Őrség-sorozata adta nekem a Kipelovot :) És egy Rammstein-klipet is emlegetnek valamelyik részben, ezt itt:


Ecsetvégre kapva

Az első könyv, ami eszembe jut, ha festészetről van szó, az Anna Gavalda Együtt lehetnénk-je. Vannak, akik szerint szépirodalmiaskodó giccs, szerintem meg egy kedves történet problémás, de kedves emberekről. És tele van utalásokkal olyan festőkre, akikről korábban a büdös életben nem hallottam. A 99%-uk sajnos el is tűnt emlékeim süllyesztőjében, de van egyvalaki, aki megmaradt - bár, hogy őszinte legyek, az ő nevére se emlékeztem már, de le van mentve egy képe, amibe beleszerettem, így aztán némi kutatás után kíváncsi tekintetetek elé vethetem a nevét: Zao Wou-Ki. Még annyit fűznék hozzá, hogy én általában véve nem szeretem az olyan képeket, amin nem látszik egyértelműen, hogy mit ábrázol. Nem az én műfajom. És akkor ehhez képest az egyik legnagyobb kedvencem lett ez:

Forrás: poramoralarte
Málnaszörp-rózsaszín fogalmam sincs, mit akart ábrázolni a művész, de nem is nagyon érdekel. Valami sok-sok éve megfogott ezen a képen, és azóta se ereszt.
Talán, ha most szépen fognám magam, és átnyálaznám az olvasmánylistámat, egy egész sor festő és kép beugrana, amit be lehetne ide tűzködni, de ahhoz nincs türelmem, úgyhogy kénytelenek lesztek beérni két frissebb, idei élménnyel. (Igen, tisztán hallom a csalódott morajlást...)
Az egyik Paul Auster Holdpalotájában várt rám. Hosszan mesél, elemezget egy képet, amit ezek után muszáj volt megnéznem közelebbről. A Holdfény az, elkövetője pedig Ralph Albert Blakelock:

Forrás: artechitty
A másik festő - aki valójában sokkal inkább lenyűgözött - Thomas Pynchon könyvében bukkant fel, A 49-es tétel kiáltásában. Ott egy olyan képről esett szó, ami világot szövő hölgyeket ábrázol. Nem bírtam a kíváncsiságommal, és csukafejest ugrottam Remedios Varo google-n fellelhető képeibe. A többségük nekem túl sok, de van néhány kép, ami utat talált szőrös szívemhez. Sőt, plusz érdekességként elmondanám, hogy a hölgynek is komoly szerepe volt abban, hogy újra blogolni kezdtem, ugyanis az ő műveit nézegetve támadt egy kis hiányérzetem, hogy nincs hova kitenni, megőrizni (a Pinterestet egyre kevésbé szeretem). Mikor útnak indult a Harapós nyúl, biztos voltam benne, hogy fogok róla írni. És majd fogok is. De lássuk az említett képet:

Forrás: Wikiart
Néha az is előfordul, hogy egy-egy festményről, amit utamba vet a sors, egy korábban olvasott könyv jut eszembe. Kettő olyan van, ami mai napig eszembe jut néha, de sajnos csak az egyiket találtam most meg, ez Marie-Denise Villers alkotása:

Forrás: Wikiart
Akit pedig eszembe juttat, az nem más mint Marianne Dashwood, Jane Austen Értelem és érzelem c. regényének hősnője, amint Willoughby arcképét készíti.

Mozgóképek balladája

A végére hagytam, mert - ha nem vesszük az adaptációkat - ez a legsoványkább rész az egészben. Alig tudok olyan könyvet felidézni, amiben filmeket emlegettek volna. Persze nyilván volt bőven ilyen is, rémlik hogy ezt-azt ezért pakoltam anno várólistára, de az egyebekhez képest elenyésző. Ami hirtelenjében eszembe jutott, az A sündisznó eleganciája Muriel Barbery-től és Vavyan Fable. A közös pont, hogy mindketten japán filmeket említettek. Namost előbbinél már nem emlékszem, hogy konkrétan melyik rendezőtől, utóbbinál meg arra nem, hogy melyik könyvben - de ott az Onibaba volt az, amit később meg is néztem (nem ájultam halomra tőle, de ebben nem kis része lehet annak, hogy nem rajongok a horrorért). És ennyi.

Még lehetne folytatni a sort, megpróbálhatnám felidézni azokat az épületeket, miegyebeket amikről korábban olvastam, de azt hiszem kifogytam a szuflából :)
Remélem az ide tévedők nem unták szénné magukat, mire idáig jutottak. Én mindenesetre most megyek, és kipihenem a vasárnapi ebédet, pápuszi!

Legendás állatok és megfigyelésük

Forrás: IMDb
Göthe Salmander NewYorkba érkezik, hogy mesebeli állatokból álló szerény gyűjteményét tovább gyarapítsa egy csak ott fellelhető példánnyal. Az egyik kis cukiság viszont kiszökik a dögös, klasszikus vonalvezetésű bőröndjéből, nem kis galibát okozva. Pechjére igen rosszkor érkezett: a városban amúgy is valami ismeretlen szörny borzolja a kedélyeket és az ingatag házfalakat.
A legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni tegnapi moziélményem kapcsán, az az istentelenül sok reklám, amit felvezetésként adtak. Én már azt hittem, a filmet el se kezdik vetíteni... De szerencsére igen, és bár attól nagyon messze áll, hogy a kedvenceim közé soroljam, megmondom őszintén: baromi jól szórakoztam. A setét-misztikus Harry Potteres hangulathoz remek - bár faék egyszerűségű - humor társul. A legnagyobbat a magnix Kowalski, alias Dan Fogler alakítja, olyannyira, hogy gyakorlatilag ő viszi a hátán a filmet. Egy élmény volt figyelni az arcjátékát, igen nagyon remélem, hogy az összes további részekben is feltünedezik. És jó gyakran. :)
Mi 2D-ben néztük, de a látvány így is nagyon ütős - jó érzés volt visszatérni ebbe a varázsvilágba, pláne egy árnyalatnyit felnőttesebb verzióban, mint ami a Potter-filmek sajátja volt. Aki azokat szereti, ezt se hagyja ki, tessék felemelni a popsit és elmenni a filmszínházba.

Eredeti cím: Fantastic Beasts and Where to Find Them
Bemutató: 2016.
Rendező: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Dan Fogler, Katherine Waterston, Alison Sudol, Colin Farrell, Ezra Miller

2016. november 22., kedd

Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről

Forrás: Libri
Az elbeszélőnk Samko Tále, egy 44 éves fogyatékos fickó, akinek szerelőnél van a papírgyűjtéshez használt tolikocsija, és ezért - meg a rossz idő miatt - úgy dönt, hogy beteljesíti a jóslatot, miszerint ír egy Könyvet a temetőről.

Valójában a temető tekintetében nem sokat tudunk meg, azonkívül hogy szép, nem sok mondanivalója akad róla Samkonak. Lényegében a zseniális Első Könyvben seggére ver a témának. A Második Könyv... az meg mindenről szól. A város lakóiról, a szocializmusról és az azt felváltó kapitalizmusról, fajgyűlöletről, meg arról hogy a kefir igen egésséges. Meg a mozgás a levegőn, az is nagyon egésséges. Csak magyarból meg cigányból ne lenne annyi, hogy Samko ne érezze magát annyira elnyomva...
Őszintén, minden elismerésem az íróé. Sikerült elérnie, hogy egy töményen rasszista szövegen nevessenek az emberek. Azok, akik ellenzik azt. Talált egy főhőst, akinek a szájába adva mindezt egyszerre válik láthatóvá a rögvalóság, és hogy az mennyire nevetséges. Nekem csak egy bajom volt vele: hogy amit kezdetben mókásnak éreztem, a végére lefárasztott. Úgy nagyjából az első 50-60 oldal lehetett az, amit még valóban, felhőtlenül élveztem, utána megkopott a varázs, és egyre nyögvenyelősebben ment az olvasás. Rövidke könyv ez, valami 220 oldal, de nekem ezzel a stílussal így is túl hosszúra nyúlt. De ez egyéni probléma, a való életben is fáraszt a butaság és a folytonos ismétlés - attól hogy érteni vélem és elismerem a célját, még nem hat rám kevésbé zsibbasztóan az irodalomban sem.
Ajánlom tehát mindenkinek, aki szórakoztató könyvre vágyik egy fontos témáról.

Eredeti cím: Kniha o cintoríne
Kiadás: Magvető, 2016.
Fordító: Mészáros Tünde

A kezdő

Forrás: IMDb
Ben egy hetvenes úr, aki először jó bulinak érezte hogy a nyakába szakadt a nyugdíjjal járó szabadidő-tenger, de később ráébredt, hogy valami hiányzik... A kihívás, az újdonság és a társaság. Ezért jelentkezik egy gyakornoki posztra, amit éppen a magafajta nyugdíjasok számára létesítettek, kísérleti céllal. Egy online butiknál köt ki, ahol mindjárt a főnéni, Jules nyakába sózzák.

Ennyi az alap. Azt hiszem, mikor még kicsi volt, ez a film arról álmodott, hogy tanmese lesz, ha nagy lesz. Arról, hogy az időseknek is vannak vágyaik; hogy mennyire tarthatatlan a lekezelésük; hogy a tapasztalat, amit egy hosszú élet során gyűjtöttek össze milyen értéket képviselhet. És arról, hogy a női vezetőket elismeréssel vegyék körbe, ha sikereket érnek el, és ne lenézéssel; hogy ne csak két lábon járó méhként kezeljék őket, akiknek csak gyermekeik és férjük körbeugrálása és a háztartás rendben tartása lehet az életcélja most és mindörökkön örökké, ámen. Szép álom volt, de attól tartok többé-kevésbé az is maradt. Szerintem ennek egyrészt az az oka, hogy ez a film itten: vígjáték. Nem társadalmi dráma, vagy ilyesmi. Ami jó abból a szempontból, hogy az emberek többsége szívesebben néz meg valami kis könnyed szórakoztató filmecskét, mint egy lelket zsigerelő művészmozit. És ezt őszintén szólva tök megértem. Általában én is így vagyok vele, igen. Ahogy Fable mondta: "Talán önzés, talán nem, mindenképp gyarlóság: nekem a magam baja fáj legjobban, és csak ez után tudok kozmikusan is fájni."* Abból a szempontból viszont rossz, hogy a mondanivaló súlytalan maradt. Vagy legalábbis én annak éreztem. Annyira rámentek a nevető-vonalra, hogy félek, sokaknak nem fog leesni a tantusz az alatta megbújó kiáltást illetően. Talán tévedek (nem annyira jó a véleményem az emberekről, mióta call centerben dolgozom, ez van).
Másrészt vajon hány nyugdíjas, vagy karrierről ábrándozó nő tud azonosulni a főhősökkel? Nézzük Bent: egy magasan képzett úriember, felelős pozíciót töltött be hosszú-hosszú éveken át. Mikor nyugdíjba ment körbeutazta a világot, tai-chira járt a parkba, meg tököm tudja még mit. Okés, nem tudom a nagy Ámerikában mi a helyzet, de itt nálunk nem egészen így megy a kisnyugdíjasok sora. Nyilván itt is vannak ex-vezéregerek, de nem ők a többség. Aztán ott van Jules: volt egy szenzációs ötlete, ami beütött: most saját cége van, amit maga vezet, marha gyorsan növekednek, megatöbbi. Hát. Az átlagasszonyszemély sem pont ez a kategória, amennyire én látom.
Szóval az a problémám, hogy itt a fontos mondanivaló, de igazából nem ez jön át. Nevettem ezen a filmen, egész sokat, csak... nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy jó ez így. Majd még rágódom rajta.

Eredeti cím: The Intern
Bemutató: 2015.
Rendező: Nancy Meyers
Szereplők: Robert De Niro, Anne Hathaway, Rene Russo, Anders Holm

*Szennyből az Angyal

Zootropolis - Állati nagy balhé

Forrás: IMDb
Eleinte meglehetősen szkeptikus voltam ezzel a filmmel kapcsolatban, a "talán" listámon parkírozott IMDb-n, és aztán egyszer csak elkezdett veszettül érdekelni. Már nem tudom, miért, de nem is lényeg. És adni kezdték az HBO-n, és... mindegy, írtam már korábban hogy mennyire volt sikeres a próbálkozásunk azzal kapcsolatban, hogy videotárból nézzük meg. De! Tegnap adták megint, és a technika ördöge a jelek szerint pehelypaplanja alatt csicsikált, mert gond nélkül végig is tudtuk nézni! Ez már szinte elég is ahhoz, hogy újra hinni kezdjek a csodákban...
Ami magát a mesét illeti: hát odáig vagyok tőle. Egyrészt elképesztő fantázia van mögötte, hát gondoljunk csak a vonatra, vagy a különböző városrészekre (jó, hát mondjuk azért itt muszáj megjegyeznem, hogy mikor elsőként végigszáguldunk Zootropolis néhány körzetén, akkor bizony azon cöccögtem magamban, hogy egy ilyen várost q drága lenne nemcsak kialakítani, de fenntartani is - enyhén gazdaságtalannak érzem); másrészt az üzenete... Nem arra gondolok, hogy ha követed az álmaid, mint a főhős nyuszi, az milyen jó lesz neked, nem. Az nem új a nap alatt rajzfilmországban. Arra gondolok, hogy milyen szépen emel szót a rasszizmus ellen. Mert bizony azt teszi. Nekem tapsolhatnékom van tőle, nem tudom ki hogy van vele :)
Ja, amúgy a történet dióhéjban annyi, hogy van egy Judy nevű ambiciózus nyuszink, aki nagyvárosi rendőrré óhajt válni, sikeresen el is végzi az iskolát, kinevezik a vágyott helyre, aztán... Aztán pofira esik, ugyanis a legalantasabb munkára osztják be, pedig ott a Nagy Ügy is, amit ő szeretne megoldani...
Föltétlenül ajánlom megtekintésre, gyerekeknek is (kicsit nagyobbacskáknak azért, volt benne olyan rész, amitől én anno szék alá bújtam volna ijedtemben - mint A Szépség és a Szörnyeteg esetében) mindenképpen. Az unokahugi se fog megmenekedni előle, de szerintem nem is akar majd. Jelen állás szerint a nyuszik a kedvencei. :)
És szeretném még ezen kívül azt is megjegyezni, hogy mikor vége lett a filmnek, az volt az első gondolatom, hogy kérem a második részt! Folytatásra vágyom. Ritkán fordul elő...

Eredeti cím: Zootopia
Bemutató: 2016.
Rendező: Byron Howard, Rich Moore

John Fowles: A lepkegyűjtő

Forrás: Európa
Attól tartok itt most lesz egy kis problémám abból adódóan, hogy még október közepén kezdtem el ezt a könyvet, és most vasárnap fejeztem be - az első harmadról nem a legtisztábbak az emlékeim. De azért fussunk neki!

Ferdinand, a hobbilepkész komolyabb pénzmaghoz jut a totón, így aztán lehetősége nyílik arra, hogy egy eldugott helyen fekvő házat vegyen és annak boltozatos pincéjében luxuscellát rendezzen be Mirandának, az addig csak távolról csodált szépséges művészpalántának.

Be kell vallanom, hogy A francia hadnagy szeretője után kissé csalódott vagyok. Nem rossz könyv ez se, meg hát abból a szempontból totális hülyeség összehasonlítani a kettőt, hogy két külön műfajt képviselnek, de akkor is. A Hadnagy egy sodró lendületű, játékos csoda, ami megadta nekem a mostanában egyre ritkásabb érzést: hogy semmi mást nem akarok csak olvasni, még, sokáig, és amikor mégis muszáj félretenni egy kicsit, mert túl gyorsan fogynak a lapok, és még nem akarom hogy vége legyen... Igen, az idei év egyik legjobb könyve volt. Hát, ez nem.
Ez egyébként - részben legalábbis - valószínűleg azért van, mert a könyv 1963-ban jelent meg először - az én ingerküszöböm pedig már visszavonhatatlanul 21. századi. Egyszerűen túl kevés már ez nekem ahhoz, hogy összefossam magam a félelemtől (már pardon). Márpedig egy pszichothrillernek ez lenne a dolga, nem? Hogy alattomosan bekússzon a bőröd alá a rémület, és a szívedet szorongassa, míg el nem jövel a felszabadító VÉGE felirat. Nem mondom, volt egy pont ahol érzékeltem magamon holmi izgatottságot (az Első rész vége felé egyébként), de hamar elmúlt az is.
Ugyanakkor az tagadhatatlan, hogy Fowles remek író, szépen fűzi-bonyolítja itt is a történetet, a két nézőpont szépen egybesimul. Nekem Miranda része tetszett jobban, talán részben a művészvilágba tett felszínes kitérők okán - sokkal haladósabb volt, mint Ferdinand őrületéről olvasni. Mondjuk most, hogy így belegondolok, ez eléggé logikusnak tűnik :)
Hogy kiknek ajánlom? Nem tudom. Ez nem az a könyv lesz, amit lelkesedéstől fűtötten boldog-boldogtalan figyelmébe ajánlok majd, hogy itt van, nézd, ilyen is van, olvassad! Az a másik könyve :) Ugyanakkor lebeszélni se fogok róla senkit, azt nem érdemli meg, jobb annál.

Eredeti cím: The Collector
Kiadás: Európa, 2015.
Fordító: Róna Ilona

Nyom

Nagyon, nagyon régen volt olyan utoljára, hogy ennyire sajnáljam magam a menő játékok hiánya miatt gyerekkoromban. A nővéremmel nem valami nagy kínálatból válogathattunk ha társasozni támadt kedvünk - Cluedo például nem volt benne. Hallottunk róla, persze, de az tuti, hogy nekem soha nem volt lehetőségem játszani vele. Hogy én ezt most mennyire bánom!

Forrás: IMDb
Merthogy van ez a film, amit a játék alapján készítettek. És amin átkozottul jól szórakoztam!
Adott egy viharos éjszaka, egy eldugott kastély, hat vacsoravendég, kinek valódi neve rejtély, háromtagú személyzet, egy főgonosz (?) meg még néhány kóbor lélek. Adjunk hozzá pár gyilkolásra alkalmas eszközt - és pár hullát, egy jó nagy adag humort, rázzuk össze, és a végeredmény ez a mozi lesz.
Kezdjük ott, hogy mindjárt a film elején elkezdtem röhögni, és bár mire a végére értünk a vidulás megritkult, de teljesen el nem múlt. Szeretlek, Tim Curry! Ezt persze eddig is tudtam, csak nem sejtettem! Ő a fénypont ebben a történetben, a többiek csak másod-, harmad- és sokadhegedűsok mellette*. Ami nem baj, mert simán, tvisztet járva viszi el a hátán a filmet.
Lehetne még itt regélni díszletekről meg egyebekről, de a francnak sincs kedve hozzá, aki egy szórakoztató krimire vágyik, az szépen fogja magát és nézze meg. Pont.

*Félreértés ne essék: a többi színész is fantasztikus, csak hát ők nem tündökölnek úgy, mint.

Eredeti cím: Clue
Bemutató: 1985.
Rendező: Jonathan Lynn
Szereplők: Tim Curry, Eileen Brennan, Madeline Kahn, Christopher Lloyd, Michael McKean, Martin Mull, Lesley Ann Warren, Colleen Camp

Café Society

Van egy olyan aprócska problémám, hogy - ha jól számolom - közel két hete már annak, hogy láttam e filmművészeti terméket a moziban. És hát egy kissé megkopott azóta az élmény. De ha már a blog indításakor csendben, magamban elhatároztam hogy minden filmről-könyvről pöttyentek ide valamit, akkor illenék legalább az elején tartani is magam e könnyelmű fogadalomhoz.

Forrás: IMDb
Lássuk hát, mire emlékszem azon kívül, hogy Kristen Stewart képe minden egyes alkalommal irritált, mikor vászonra került. Hát, emlékszem például arra, hogy deviszont a Jesse Eisenberget örömmel üdvözöltem (kezdi bedolgozni magát a kedvelt színészeim közé azt hiszem). Meg arra, hogy mennyire tetszettek a díszletek, és többségében azért a kosztümök is - volt egy-kettő, amiről úgy éreztem, hogy nem igazán korhű (itt a durván has- és combvillantós cuccokra gondolok), de hát éppenséggel nem vagyok divatszakértő, szóval mit én tudom, bizonyára ilyenekben szaladgáltak az utcán akkortájt.
Ugyebár az alaptörténet az, hogy a '30-as években egy New York-i fiatalember a napsütötte Los Angelesbe költözik, szerencsét próbálni. Ebben némi vonakodás után a nagymenő bácsikája segíti, akinek van egy tenyérbemászó bájos titkárnője, aki iránt olthatatlan szerelemre gyúl. Aztán össze-vissza kuszálódnak az érzelmi szálak, ahogy azt már megszokhattuk.
Ami egy kicsit csalódás volt, az az, hogy én egy nagyon-nevetős filmet vártam, és a magam részéről szórványosan-nevetős volt a végeredmény. Mondjuk lehet, ha nem lett volna ott Kristen Ste... áh, hagyjuk, sajnos ott volt. Azért a Dorfman-szülők és pláne Ben jeleneteinél azonnal elkapott a vigyoroghatnék, ezt meg kell vallanom. A film közepe felé, ha már csak sejteni is lehetett, hogy a bratyó lesz a következő jelenet hőse, azonnal széles mosoly terült szét az arcomon :)
A másik problémám, hogy megint az történt, ami néhány újabb Woody Allen filmnél már eddig is zavart: mintha nem lenne vége. A korábbi filmjeinél nem éreztem ennyire a lezáratlanságot, a semmiben való lebegést. De tán csak én vagyok vele így.
Ha szereted a rendező filmjeit, ez is bejön majd, de ha csak most ismerkednél vele... szerintem ne ezzel kezdj, vannak ettől sokkal jobbak is a tarsolyában.

Bemutató: 2016.
Rendező: Woody Allen
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Steve Carell

2016. november 6., vasárnap

Thelma és Louise

Forrás: IMDb
Egy nagyon régi tartozást sikerült ma délelőtt törlesztenem (hű de sok ilyen van még...), és egek, hogy mennyire jól szórakoztam!
De lássuk miből állt össze az a filmkoktél, amit ily élvezettel szürcsöltem volt: két barátnő, az egyik egy rejtélyes múlttal és kisebb magánéleti problémával küzdő, két lábbal a földön járó magabiztos nő, a másik a balfék férje hatalmi játszmái alatt nyögő, tesze-tosza háziasszony. Ők ketten nekivágnak a sztrádának, hogy egy jót bulizzanak a hétvégén. Csakhogy el se jutnak a vágyott peca-helyszínig, mert közbeszól az élet egy arrogáns macsó képében, aki úgy dönt akkor is elveszi amit vágyik, ha azt egyáltalán nem kívánják megadni neki. Hogy az ő döntése volt-e rosszabb, vagy Louise-é, az már más kérdés. A lényeg, hogy a lányok kénytelenek menekülőre fogni, mivel egymásban jobban bíznak, mint a hatóság igazságszeretetében - és ahogy haladnak az útjukon, az egyre lejtősebb lesz... Nos, ehhez az alaphoz keverjünk még hozzá remek színészi alakításokat, csodás tájképeket és némi humort, és a végeredmény egy picit több mint kétórás, de percig sem unalmas mozi lesz. Bőven ad gondolkodni valót félresikerült párkapcsolatokról, barátságról, igazságszolgáltatásról.
Szerintem a legjobb alakítás egyébként Geena Davis-é, ahogy az általa megformált Thelma a kezdetben beszari, hisztire hajlamos butuska nőből a film végére mindenre elszánt bűntárs lesz, azt élvezet nézni. Nehéz, de hálás szerep, és tökéletesen hozza. Susan Sarandon Louise-a is teljesen rendben van, és még szívemcsücske Harvey Keitel is feltűnik a színen, bár ő sajnos nem kapott túl sok lehetőséget a kibontakozásra. (Ja, meg Brad Pitt is van, ha valakit az érdekel.)
Melegen ajánlom gyakorlatilag minden nőismerősömnek, és mindazoknak a pasasoknak, akik szerint a nő nem háziállat, hanem társ. Bár tudjátok mit? Azoknak is ajánlom, akik szerint háziállat, legyen egy rossz napjuk :P

Eredeti cím: Thelma & Louise
Bemutató: 1991.
Rendező: Ridley Scott
Szereplők: Geena Davis, Susan Sarandon, Harvey Keitel, Michael Madsen, Christopher McDonald, Brad Pitt

Kerstin Gier: Időtlen szerelem trilógia

Mielőtt belekezdenék ennek a konkrét trilógiának az értékelésébe, hadd tegyek fel egy költői kérdést az érzéketlen univerzumnak: vajon miért kell a tizenhat éves regényszereplőknek megmenteniük az egész emberiséget? Miért nem képesek beérni a szomszéd néni kutyájával, egy iskolai osztállyal vagy legalább csak egyetlen várossal? Miért van arra szükség, hogy egy egész faj sorsát az ő - tetszik vagy sem, de - éretlen kezeikbe helyezzük? Értem én, vagy legalábbis érteni vélem, hogy ez azért lehet jó, mert ilyen korban az ember már azt várja, hogy felnőttként kezeljék, gyakran ennek megfelelő döntéseket is várnak tőlük, és hát mi lehetne felnőttesebb, mint felelősséget vállalni egy ilyen horderejű dologban? Jó, jó... csak hát... így harmincegy évvel a hátam mögött ez már annyira... elképzelhetetlen. Mármint, most őszintén: hány embert ismertek, aki valóban, főállásban a világ megmentésén fáradozik, és tényleg rajta múlik, hogy e szent célt elérjük-e valaha is? És hány olyat, aki kihúzta egy rokonát vagy barátját a kakiból / adakozott a rászorulóknak / befogadott egy állatot a menhelyről, vagy egyéb hétköznapi jóságot követett el? Szép harc, dicső harc a világbékéért folytatott, szívesen is olvasok róla, szórakoztat is, csak ne érezném néha azt, hogy a csapból is ez folyik...
No de térjünk át inkább erre:

E bájos borítók mögé bújtatott regényhármas egy időutazós bonyodalmakkal fűszerezett tinirománcot tár elénk. Hősnőnk, Gwendolyn egy nap kénytelen-kelletlen ráébred, hogy képes ugrálni az időben, s mikor ez enyhén terhelt tagokkal büszkélkedő családja tudomására jut, mindjárt el is hurcolják egy titkos társaság főhadiszállására, hogy aztán rábízzanak egy nem éppen veszélytelen küldetést. Magáról a küldetésről sokat nem mondanak neki, a túláradó bizalom jeleivel sem igen árasztják el, de azért a föltétlen lojalitást nyilván elvárják. Ja, és egy leírhatatlanul jóképű, goromba pasi nyakába varrják.
Na most az első két rész történéseit már bajosan tudnám felidézni, lévén még valamikor a nagy nyári melegek idején olvastam, de annyi azért még rémlik, hogy pont ugyanaz bosszantott bennük, mint a befejező részben. Először is: azt hajlandó vagyok elfogadni, hogy X első pillantásra belehabarodik Y-ba. Miért ne? De attól már agyérgörcsöt kapok (megjegyzem: felnőtteknek írt könyveknél is), ha azt akarják beadni nekem, hogy pár nap alatt odáig fajul a szerelem, hogy már élni se tudnának a másik nélkül. Könyörgöm, szinte semmit nem tudnak meg egymásról, idejük, alkalmuk sincs a normális ismerkedésre. Lehet hogy valaki szerint ez az úgynevezett romantika, de sajnos nem én vagyok az a valaki. Másodszor: Gwenny drágám, talán nem is hiszed, de már elsőre is felfogtam, hogy a te Gideonod milyen átkozottul dögös. Nem szükséges ennyiszer elismételni, milyen nagyon szép, mert igen fárasztasz vele. Harmadszor: nekem az időben ide-oda ugrálással formálódó-változó történet is sántít. Nem voltam elég éber olvasás közben, hogy kibogozzam, és hétszentség hogy nem fogom csak azért újraolvasni ezt a sorozatot, hogy valami kezdetleges ábrát firkáljak róla, de végig az volt az érzésem, hogy ez így valahogy nem stimmel, nem logikus... Negyedszer: oké, oké, az alap, hogy a végül világmegmentőként fellépő csajszinak átlagosnak kell tűnnie, olyan szomszédlány-típusnak, de... nem lehetett volna egy ici-picit eszesebb? Vagy csak én éreztem kissé butácskának? Végül is az könnyen lehet...
Ezeket leszámítva a maga műfajában abszolút a jobbak között van. Fölnőtteknek is jó szórakozás lehet, feltéve hogy a megfelelő pillanatban kapják le a polcról. Nekem ezt a megfelelő pillanatot a záró kötetnél nem sikerült elcsípnem :(

Eredeti cím: Edelstein-Trilogie (Rubinrot; Saphirblau; Smaragdgrün)
Kiadás: Könyvmolyképző
Fordító: Szakál Gertrúd

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Szóval az úgy volt, hogy meg akartuk nézni az HBO videotárából a Zootropoliszt. Ennek megvalósítása elé csupán két akadály gördült: 1. nem is volt a kínálatban, amit azóta is nehezményezek. 2. a UPC annyira nagyon nem akarta, hogy megnézzük, hogy - az 1. pont ellenére, mondhatni a biztonság kedvéért - az egész videotár úgy ahogy van beszart. Mindegyik tévénél. Viszont annyira beleéltük már magunkat abba, hogy márpedig mi most filmet fogunk nézni, hogy megsasoltuk amúgy mi a műsor. És akkor láttam, hogy hát mindjárt kezdődik ez, gyorsan rákerestem a trailerre, érdemes-e beülni elé. Annak tűnt.

Forrás: IMDb
Az alapsztori annyi volna, hogy egy lányról kiderül, hogy leukémiás, és mikor a hír a pletyka szárnyán eljut az egyik anyukához, az lényegében átrugdossa hozzá a fiát, mondván korábban olyan jó barátok voltak, vidítsa már fel.
Hát. Először is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy fent említett előzetes eléggé csalóka. Az alapján én egy baromi vicces filmet vártam, és ugyan azt nem mondhatom, hogy nem nevettem rajta egyáltalán, de az van, hogy sokkal gyakrabban éreztem kínosnak mint szórakoztatónak azt a humort, amivel operál. Ízlések és pofonok ugye, kinek mi jön be.
Maga a történet tetszett, Greg apja hatalmas figura volt, és az ifjak közt szövődő barátság is szép fokozatosan lett felépítve. A filmparódiák egyike-másika is üdítően bolondra sikerült. Még a színészi alakításokba sincs kedvem belekötni, bár egyikük teljesítményét sem éreztem lehengerlőnek. És azt hiszem pontosan ez a bajom, a lenyűgözöttség teljes hiánya. Nem sajnálom a perceket, amiket rászántam, de újranézni valószínűleg nem fogom. És azt hiszem a film alapjául szolgáló könyv el nem olvasása sem jár majd életfunkcióim leromlásával.

Eredeti cím: Me and Earl and the Dying Girl
Bemutató: 2015.
Rendező: Alfonso Gomez-Rejon
Szereplők: Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cooke

2016. november 1., kedd

Vavyan Fable: Válós regény

Forrás: Fabyen
Azt hiszem az volt a szerencsém ezzel a regénnyel, hogy nem vártam tőle falreszkettető nevetéseket. Csak egy könnyen-gyorsan fogyasztható, szórakoztató krimit - és ennek az elvárásnak csont nélkül megfelelt. A sztori onnan indul, hogy egy pasas összeszed egy elgázolt kutyát az útról és kórházba viszi, majd rövid töprengés után felkajtatja a gazdáját is, aki pediglen egy tó partján fekszik, nem kicsit összeverten. Innen gyűrűznek tovább a problémák, lesznek válótársi veszekedések, rasnya bűnügyek meg a többi szokásos elem egy kevésnyi amnéziaszerű bonyodalommal megspékelve.
Amúgy elváltakból meg csonka családból elég szép készlet van: a barátságban elvált pár, mindkét oldalon új partnerrel, és az egyik oldalon gyerekkel; az üvöltözős-hisztériás elválóban lévő pár, a vihar közepén egy közös fiúval; meg az egyedülálló szívtipró a becsúszott sarjjal. Ja, meg az egymást tépő régen elvált szülők. Na most azt gondolhatnád, hogy itt akkor jó alaposan körbe vannak járva a lelki mozgatórugók, sérülések, miegyebek. Hát ha ez vonzana benne, akkor hagyd, érintőlegesnél tovább nem fajul az elemezgetés. Plusz engem kissé kiakasztott, ahogy az egyik mellékszereplő lelki baját kezelni próbálják - az illető hölgy nemi erőszak áldozata volt, s azóta is ekörül pörögnek a gondolatai. Ami nyilvánvalóan nem oké, de az a szöveg, amit levágnak neki - hát, nem vagyok szakember, de szerintem az se teljesen oké... Javítsatok ki, s nyugtassatok meg, ha netán tévednék.
Ami az újabban megszokott dühödt moralizálást illeti - hál'égnek szolid-szelíd odamondogatássá halkult.
Nem harapdáltam le az összes körmeim az izgalomtól, de amondó vagyok, hogy aki egy jól megírt krimire vágyik, és képes anélkül végigolvasni ezt, hogy kényszeresen összehasonlítgatná az írónő korábbi műveivel, az bátran vágjon bele.

U.i. Rosszul vagyok ettől a borítótól.

Kiadás: Fabyen, 2016.