Oldalak

2016. december 18., vasárnap

Szolgálati közlemény

Helló Kedves Mindenki!


A mai napra az volt a tervem, hogy megírom az elmaradt bejegyzéseket - de a mostoha élet közbeavatkozott olyan formán, hogy heves internet allergiát szabadított a laptopra. Momentán a mobilomon rovom e sorokat. Baromi kényelmetlen. Szóval csak jelzem: majd jövök. Egyszer. Addig is kellemetes ünnepi készülődést :)

2016. december 11., vasárnap

Sylvia Plath: Az üvegbura

Forrás: Európa
Esther, az ösztöndíjas költőpalánta tizenegy társával egy hónapot tölthet New Yorkban - lényegében bulizással, meg egy kis munkával egy divatlapnál. De valami nem stimmel: nem örül úgy a lehetőségnek, ahogy azt elvárnák tőle. Ahogy telnek a napok, egyre több hibát fedez fel saját magában - és mire észrevenné, hogy épp gatyafékkel szánkázik lefelé egy kútmély gödör falán, már rég az alján csücsül.

Ez a könyv már hosszú-hosszú évek óta porosodott a várólistámon, és az az igazság, hogy ennek részben az volt az oka, hogy... nem érdekelt igazán. Csak úgynevezett alapkönyvként tartottam nyilván, és egy időben úgy gondoltam, hogy azokat minden valamirevaló betűbolondnak egyszer el kell olvasni. Ami nyilvánvalóan hülyeség, mostanra beláttam én is. Már nem tudom felidézni, mi volt az a döccenő az életemben, ami mégis felé kanyarította figyelmemet, de bármi volt is: hálás vagyok érte, mert kár lett volna kihagyni ezt a regényt.

Féltem hogy csak egy nyivákoló, elkényeztetett kislánynak fogom látni a főszereplőt, de nem így történt. Nem rajongtam érte, de megértettem őt. A feje fölé tornyosuló elvárások miatt érzett kétségbeesését, azt hogy képtelen egyetlen egyet kiválasztani az előtte sorakozó lehetőségek közül, hogy aztán egész életében azon az úton caplasson tovább. Hogy a nett, tanulmányi sikerekkel ékes kis élete után mekkora pofont jelenthet egy-egy kritikus megjegyzés, és hogy ha azok kis csokorba gyűltek már, egy utolsó oldalvágás milyen nagyon könnyen lök a mélybe - és milyen kurva nehéz onnét kimászni. A szerencsés keveseket kivéve mindenki megjárja egyszer-kétszer a maga poklát az életben, még ha nem is ilyen feneketlent, szóval nem olyan nehéz megérteni őt.
Maga a szöveg gördülékeny, szépen de nem cicomásan fogalmazott, szerintem Tandori is jó munkát végzett a fordítással, csak egy-két esetben vontam össze a szemöldököm valami furcsaság miatt (meg ne kérdezzétek, mik voltak azok, nem álltam le felírogatni). Valószínűleg nem egyszer-olvasós könyv lesz.

Eredeti cím: The Bell Jar
Kiadás: Európa, 2014.
Fordító: Tandori Dezső

A kertbérlő

Forrás: IMDb
Alan Bennett, a brit író (kinek A királynő olvas-t köszönhetjük) új házba költözik, ahol is életét némiképp megnehezíti az utcában parkírozó hajléktalan asszony, Miss Shepherd. A mogorva idős hölgy bármiféle hála kimutatásától mentesen használja Alan vécéjét, tologattatja vele magát és a furgonját, majd sajátítja ki hosszú évekre a kocsibeállót a kertjében. És mindez valóban megtörtént eseményeken alapul, bár hogy mennyi igaz belőle, azt egyedül Mr. Bennett tudhatja.

Azt hiszem valamikor év elején talált rám a trailer, és nyomban el is határoztam, hogy nekem ezt látnom kell. Egy végtelenül vicces, a vége felé torokszorító pillanatokat tartogató filmre számítottam - és nem egészen azt kaptam. IMDb-n a vígjáték és a dráma címkét is ráaggatták, de érzésem szerint az utóbbi illik rá jobban. Nem mondom, hogy nem akadtak vidám momentumok, de nem sűrűn bukkantak fel. Vagy csak nem az én humorérzékemre szabták.
Maggie Smith tökéletesen hozta a múltja elől menekülő, magába forduló öreglány figuráját. És az orrom alá dörgölte, hogy mennyire nem vagyok jó ember, ugyanis a felét se tűrném el annak, amit megengedett magának. Gyakorlatilag egész idő alatt azon csodálkoztam, hogy a fenébe nem hajtja még mindig el a háza elől az író, akármilyen érdekes esettanulmánynak bizonyult is. Kegyetlenség lett volna, tudom. Nos, akkor én kegyetlen vagyok, lehet utálni.
Úgy egyébként - bár egyszer elég volt, köszönöm - nem volt rossz film, csak az írói személyiség kettősségének megjelenítése, meg a fantasztikusba hajló befejezés nem tetszett benne.
Maggie Smith rajongóknak kötelező darab, ugyanakkor minden érdeklődőnek azt tanácsolnám, hogy ha sírvaröhögős típusú szórakozást keres, inkább másfelé keresgéljen.

Eredeti cím: The Lady in the Van
Bemutató: 2015.
Rendező: Nicholas Hytner
Szereplők: Maggie Smith, Alex Jennings

Stanisław Lem: Solaris

Forrás: Libri
Kelvin, a saját bűntudata által marcangoltatott lélekdoktor egy messzi-messzi bolygó, a Solaris felszíne fölött lebegő űrállomásra érkezik. Ahol is mindjárt kellemetlen meglepetések egész sora fogadja. Jövetelének célja, hogy a planéta egyetlen élőlényét, a majd az egész felszínt beborító óceánt tanulmányozza, és valamiféle kommunikációként értelmezhető reakciót csikarjon ki belőle. No de vajon jó ötlet-e fogpiszkálóval böködni egy óriás kislábujját? - kérdem én magasra emelintett szemölddel.*

Kerülgettem már egy ideje ezt a könyvet, úgy nagyjából azóta hogy ráébredtem: tudnám, sőt! tudom szeretni a sci-fit. Aztán persze halogattam ezt is, egészen addig, míg meg nem láttam az előjegyezhető könyvek közt az új kiadást - ami lényegében azonnal pavlovi nyálzást indított el (én nem tudom, mit imádok annyira ezen a borítón, mert hogy se a türkizt, se a pinket nem rajongom). És akkor év végén még a Szandi maratonba is berakták. Nyilván nem bírtam ellenállni, és de milyen jó, hogy nem!

Na most az van, hogy Lem nem szarozik hosszas felvezetéssel, ledobálja a jó öreg Krist az állomásra, aztán mindjárt pofán csapja a Rejtéllyel. Ütős kezdés, és pár oldallal később máris annak jeleit vagyok kénytelen tapasztalni, hogy éppen félhülyére izgulom magam. De olyan szinten, hogy lefekvés előtt félretettem, nehogy valami csúnyát találjak álmodni. Aztán másnap gyorsan kiolvastam... - majd kerestem valami nyugisabb olvasmányt, de az már egy másik bejegyzés lesz.
Valósággal lubickoltam a három, lelkileg kissé megkínzott kutató személyes nyomorának leírásában, viszont itt kell bevallanom, hogy a szolarista történelem áttekintését veszettül untam. Bocs. Végtelenül érdekesnek találtam a személyzet tagjainak reakcióit az általuk átéltekre, de hogy korábban hányan jártak itt, és milyen képződményeket figyeltek meg - hát, az valahogy nem kötött le. Bár itt az lehet a fő probléma, hogy képtelen voltam rendesen felépíteni magamban a képet ezekről az izékről. Próbálkoztam én, de a képzeletem szobrásza által fabrikált makettek működésképtelennek bizonyultak, s félúton darabokra hulltak. Meg kell majd néznem valamelyik filmet, mankóul. Meg úgy egyébként is.
Abszolút ajánlom mindazoknak, akik hozzám hasonlóan még csak most kezdik kóstolgatni a sci-fit, és ebben a műfajban is inkább az emberre, mint csillagközi felfedezőre kíváncsiak, nem holmi végtelenbe vesző tudományos leírásokra vágynak.

*Hát mondjuk énszerintem nem, de az emberek - és különösen is a tudományos pályán mozgó emberek - vannak olyan hülyék kíváncsiak, hogy tegyenek vele egy próbát. Aztán vagy happy lesz az ending, vagy nem, de az biztos.

Kiadás: Európa, 2016.
Fordító: Murányi Beatrix

2016. december 3., szombat

China Miéville: Patkánykirály

Forrás: Agave
Egész érdekesen alakul a viszonyom Miéville-lel. Először jött a Kraken, és bár nem egy ötletét abszolút zseniálisnak találtam, a tengeri óriás számos csápjaival sem tudta távol tartani tőlem a túl hosszúra nyújtott történet unalmát. Szénné untam magam, de aztán úgy döntöttem, kap még egy esélyt, és beneveztem egy Konzulvárosi túrára. Nem bántam meg, ismét lenyűgözött az írói fantázia teremtő ereje és lényegében végig sikerült fenntartania az érdeklődésemet. Valahogy mégis elment egy kicsit a kedvem a folytatástól. Aztán egy nap elballagtam a könyvtárba, és azt gondoltam, ha bent lesz a Patkánykirály, üsse kavics: kihozom. Legfeljebb olvasatlanul viszem vissza.

Nos, két hosszabbítás után végül is elkezdtem olvasni. És már néhány oldal után azt vettem észre magamon, hogy nekem ez nagyon is tetszik. Száz oldalt sikerült haladnom, mire lejárt a kölcsönzés. Nem estem pánikba, szépen fogtam magam, és elzarándokoltam a Könyvudvarba egy saját példányért. És a mindenségit, milyen jól tettem én azt! Nemhogy nem aludtam be rajta, konkrétan hülyére izgultam magam :D Egyedül a vége felé éreztem vontatottnak (ugye tudjuk, hogy az elektronikus zenéhez áram kell? ha nincs áram, nincs zene...) és pöppet túlírtnak, de addig remekül szórakoztam.

Ja, hogy a történet. Az dióhéjban annyi, hogy Saul hazaérkezik valami utazásról, és anélkül hogy köszönne az apjának, bedől az ágyba aludni. Aztán arra ébred, hogy egy rakás rendőr az apja meggyilkolásával vádolja. Sürgősen be is vágják egy cellába, azonban némi segítséggel megpattan és felfedezőútra indul rejtélyes származásának ösvényén.

A főgonosz személye játszi könnyen kitalálható, de ebben szándékosságot véltem felfedezni - tán hibásan. Ó, és a helyenként meglehetősen gusztustalan leírások okán inkább csak erősebb gyomrúaknak ajánlanám (ha mondjuk ilyen trancsérolósabb skandináv krimiken edződtél, akkor meg se fog kottyanni ami ebben van). Szeretem azt, ahogy Miéville egy rég ismert történetből valami újat alkot - kifordítja, befordítja, itt kivág, ott betold valami meglepőt, aztán eléd tolja a végeredményt. Egyike azoknak, akiknek a fantáziája lenyűgöz és megijeszt egyszerre - nagyon nem szeretnék a fejében élni (Gaiman is ilyen...), de nagyon szeretnék még tőle olvasni. Leginkább a The City and the City-t, és még pislákol valami halovány reménysugár, hogy kiadják magyarul (mos' mér', a Vastanácsot is kiadták!).

Eredeti cím: King Rat
Kiadás: Agave Könyvek, 2014.
Fordító: Juhász Viktor

Rácz Péter: Remélem, belátnak

Forrás: Moly
Mindig bajban voltam azzal, ha verseket kellett elemezni. Ha iskolás módon, arról kellett regélni, hogy mit gondolt a költő, mikor ezt és ezt írta, mindig felhúztam magam rajta. Mert honnan a frászból tudhatná azt egy akárhonnan jött irodalom professzor, hogy mit gondolt Petőfi? Azt csak ő maga tudhatta, senki más. Ha pedig arról kéne beszélni, hogy nekem mit mond, belőlem milyen érzéseket vált ki egy vers - arra képtelen lennék. Túl személyes dolog, amit nem akarok megosztani mással. Egyéni szocproblem :)

És akkor tessék, itt ülök és vár rám a feladat: értékelést írni egy egész kötetnyi költeményről. Nézzétek el nekem, ha balladai homályba burkolózva csak annyit mondok: nem az én verseim voltak. Legtöbbször elvesztem a sorok között, nem adtak nekem fogódzót. Volt egy-kettő, ami megmozgatott bennem valamit (ezek fent vannak/lesznek NokedLírán), de a költő másik kötete, ami Az alvó testről címen jelent meg, sokkal közelebb került a szívemhez. R.P-vel való ismerkedéshez inkább azt ajánlanám.

U.i. Nem tartom lehetetlennek, hogy ezen első verseskötet értékelésem egyszersmind az utolsó is lesz. Nem megy ez énnekem.

Kiadás: Kalligram, 2008.

Arisz Fakinosz: Mese az eltűnt időről

Forrás: Moly
Most, hogy nekiültem értékelést írni erről a könyvről, rá kellett döbbennem, hogy egyszerűen nem tudok egy épkézláb mondatot összehozni a cselekményről. Mert az igazából nem nagyon van. Vangelisz, a szegény sorból származó, sokat megélt paraszt életéből kiragadott történetek füzéréről van szó. Ha van benne cselekmény, akkor az az élet maga, illetve amit száz év alatt produkálni tud.
Ami biztos, hogy ez az alig 250 oldalas kis könyvecske egy gyöngyszem, amire a mágikus realizmus tengerén halászott üres kagylóhéjak közt bukkanhatsz rá. Egy kis csoda, amit öröm volt olvasni. A felépítése sem hétköznapi: a regényszerű részleteket meg-megszakítják magának Vangelisznek, illetve a feleségének, Szofiának, és egy-két szemtanúnak a leírásai.
Én csak egy kis horpadást találtam a gyöngyön: a kommunista időszakról szóló rész sok volt nekem. Érzésem szerint nem mellette, hanem ellene teszi le a voksot, de itt most nem az a lényeg, kinek a pártján állt a szerző, hanem az, hogy aránytalanul hosszúnak tűnt ez az epizód, és kesernyés szájízt hagyott maga után. Pont a könyv végén, mikor már alig maradt lehetőség a csorba kijavítására. És mégis, ezzel együtt is az idei év egyik legjobb olvasmánya volt számomra. Elmondhatatlanul boldoggá tesz a tudat, hogy a polcomon van.
Ajánlom a mágikus realizmus elkötelezett híveinek, és különösen Gabriel García Márquez kedvelőinek. Magam is elcsépeltnek érzem, hogy mindig rá hivatkoznak ha a műfajban bármi megjelenik, de ebben az esetben tényleg rokonságot véltem felfedezni köztük.

Eredeti cím: újgörög könyv, ne kívánjatok tőlem lehetetlent, kérlek...
Kiadás: Magvető, 1985.
Fordító: Boronkay Tamás

Magányos helyen

Azt hiszem, nagyjából a tavalyi nyár közepére datálható a Bogart-rajongásom kezdete, akkorra mikor gyors egymásutánban csúszott le a Hosszú álom, az Afrika királynője meg a Sabrina... De meglehet, még korábbra tehető, emlékszem A Sierra Madre kincsében egészen lenyűgözött. No de mindegy is, a lényeg az, hogy ha szerepel egy filmben, nagy valószínűséggel előbb-utóbb meg fogom nézni. És ha az a darab még ráadásul film-noir is, akkor a valószínűségből bizonyosság lesz.

Forrás: IMDb
Ebben a filmben kedvencem egy dühkezelési problémákkal küzdő forgatókönyvírót alakít, aki hazavisz a lakására egy ruhatároslányt, hogy kifaggassa egy könyvről, amit nem akar elolvasni. Aztán szépen hazaküldi. Csakhogy nem sokkal később a rendőrség kopogtat az ajtaján - kiderül, hogy a nőt meggyilkolták, és per pillanat ő az egyes számú gyanúsított...
Ahogy telt-múlt az idő, Laurellel együtt jutottam el az ártatlanságába vetett vakhittől a frusztráló bizonytalanságig. A szeszélyes, hol túláradóan kedves, hol önmagáról megfeledkezően erőszakos főhősön nem könnyű eligazodni - és akkor itt jegyezném meg, hogy szerintem Bogart is, Gloria Grahame is remekül hozta a szerepét. A feszültség is szép fokozatosan emelkedik a némiképp meglepő befejezésig. És hát a hangulat, istenem... mondtam már, hogy imádom a film-noirt? Azt a sejtelmes, sötét hangulatot, ami azt sugallja hogy csak pár perc választ el valami borzalomtól, és amit csak néha szakít meg egy-egy friss fuvallatként valami vidám jelenet...
Szíves figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik valami klasszikusra éheznek, de nem tudják mit válasszanak a krimi-csemegepultról. Például ezt is lehet.

Eredeti cím: In a Lonely Place
Bemutató: 1950
Rendező: Nicholas Ray
Szereplők: Humphrey Bogart, Gloria Grahame, Frank Lovejoy, Carl Benton Reid, Art Smith

2016. december 2., péntek

High School Movies

Épp a Nulladik óra táncjelenetét néztem youtube-on, ki tudja honnan támadt késztetésnek engedve, mikor reám tört a vágy, hogy írjak egy tematikus posztot a középiskolás filmekről. És minthogy megest van egy blogom, ahová azt írok amit csak akarok, ennek semmi akadálya nincsen. Át is pörgettem a watchlist-emet IMDb-n, és... és kiderült, hogy ha nem akarok egy végeláthatatlanul hosszú bejegyzésbe bonyolódni, akkor szelektálnom kell. Úgyhogy kihúztam a listáról azokat, amik inkább a tanárokról szólnak mint a diákokról (ilyen nekem pl. a Holt költők társasága), és a zenés-táncos vonulatot (Gumiláb, Cry-Baby...) hogy egy kezelhető méretű listához jussak. Arról nem is beszélve, hogy nyilván csak azok kaphatnak itt helyet, amiket szerettem/szeretek. Lássuk...

Forrás: IMDb
Az első a 10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About You, 1999). Középpontban két nővér, a Stratford lányok állnak. Az idősebbik a kiállhatatlan perszóna-prototípus, furabogár barátnővel, a fiatalabbik meg a butuska plázacica, aki az üresfejű izomtibor után nyálzik. Utóbbi igen szeretne randizni a tapló sráccal, csakhogy a fiatalkorúakon végzett abortuszoktól megcsömörlött apuka ezt csak akkor engedélyezi, ha hárpia nővére is bepasizik. De nem folytatom tovább, hogy azoknak a keveseknek, akik még nem látták, ne spoilerezzem agyon a dolgot.
Na, ezt simán láttam legalább ötször. És simán újra is nézném. A karakterek végtelenül sablonosak, viszont szeretem a humorát, van benne Shakespeare, meg gitár után sóhajtozás és egészen jó zenék. Meg Heath Ledger is, ja. Tulajdonképpen az egyik legjobban összerakott cucc azokból, amiket láttam. Csak Heath szólóját ne szinkronizálták volna le, ójaj.

Forrás: IMDb
Aztán ott van a Spinédzserek (Clueless, 1995). Ma már elnéző mosollyal és jóleső nosztalgiával nézném újra, de anno, tizenévesként nagy kedvenc volt. Alicia Silverstone egy kőgazdag, butuska, ámde alapvetően jóindulatú csaj szerepében tűnik fel, aki szemet vet az Új Fiúra. Plusz, miután mostohatestvére a képébe vágja hogy milyen sekélyes, elhatározza hogy végrehajt sok-sok jó cselekedetet, példának okáért szárnyai alá veszi az Új Lányt, aki még nála is kevesebb neuronnal és - meglátása szerint - rémes ruhatárral rendelkezik.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mit imádtam rajta annyira. Mondjuk Cher gardróbját mindenképpen (hát izé... nekem nemigen telt Calvin Klein cuccokra, és akkor még nagyon, nagyon finoman fogalmaztam). De hogy azon kívül... Passz.
Egyébként az is erősen rejtélyes a számomra, hogy mi a bánatért szerepel ez a film az 1001-es listán. Semmit, konkrétan semmit nem veszít az, aki soha meg nem nézi.

Forrás: IMDb
Van olyan is, amit annak idején jó sokszor megnéztem, de ma már csak komoly rábeszélés után lennék hajlandó erre pazarolni az időmet. Ilyen A csaj nem jár egyedül (She's All That, 1999). Freddie Prinze Jr., nőnemű évfolyamtársaim ábrándos sóhajainak kiváltója fogadást köt a haverjával, hogy bármelyik kiválasztott csajból bálkirálynőt farag. A választás a kétballábas, művésztanonc Rachael Leigh Cook-ra esik, és ifjú titánunk elszántan munkához is lát.
Na, itt legalább tudom, mit szerettem :D Egyrészt együtt sóhajtoztam az évfolyamtársakkal. Másrészt akkoriban még sokat rajzoltam, meg csóró is voltam, hát egész könnyű volt azonosulni a főhős csajjal. Meg egy faja kis táncjelenet is van a végén. Viszont azt a "Ne mozdulj, hallgass!"-előadást már akkor is vércikinek éreztem...

Forrás: MoviePoster
A következő darabot szerintem önmagában annyiszor láttam, mint a fentebbieket együttvéve... Némiképp kívül esik az eddigi vadromantikus alapzöngére hangolt körön a Töketlenek (Senior Trip, 1995). Te szent ég, hogy én ezt milyen sokszor...!
Az alapsztori az, hogy egy büntiből a szombati napon is a suliban kuksoló diákoknak az igazgató azt a feladatot adja ki, hogy írjanak egy 500 szavas dolgozatot arról, mi a problémájuk az iskolarendszerrel. A sok lógós közé keveredett stréber lány meg is írja, az iromány pedig eljut az elnök kezébe és azt a remek ötletet sugallja neki, hogy hívja meg az egész bagázst Washingtonba, megtárgyalni a dolgot.
Mély szomorúsággal tölt el a meggyőződés, hogy ha elhagyja ajkaimat a "Mama löki nekem hogyan éljek én / De nekem mindegy, hogy mit mond / Szarok bele én!" idézet, igen kevesen tudják, honnét származik. Innét. Meg az is, hogy a varázsszó rock'n'roll, haver! Én kérek elnézést :D
Oké, nem ez a filmművészet legnagyobb remeke, de tele van szívemhez közel álló elb.szott figurákkal, és akinek szeme van hozzá, az egy jó nagy adag társadalomkritikát is találhat benne. Én igenis ajánlom fogyasztásra!

Forrás: IMDb
Folytassuk azzal, ami része annak a szűk halmaznak, amely a nővéremmel egyazon mértékben kedvelt filmeket tartalmazza. A zenebirodalom visszavág (Empire Records, 1995) tulajdonképpen egy nap történéseit meséli el, és némiképp kakukktojásnak számít abból a szempontból, hogy az az egy nap nem az iskolában telik el, hanem egy lemezboltban, ahol hőseink dolgoznak. Ide érkezik egy némiképp feledésbe merült popsztár, dedikálni. A többi túl nagy spoiler lenne :)
Itt se kérdés, hogy miért voltam anno belebolondulva: hát a zene miatt! Na jó, meg A.J. is tetszett. Kíváncsi természetűek Renée Zellwegert hallhatják énekelni, megcsodálhatják az őrjöngő Liv Tylert és idiótán vigyoroghatnak Rory Cochrane beszólásain ("Mi van a mával máma?"). Anno nagyon szerettem a humorát, kíváncsi vagyok ha most újranézném, mi lenne... Valamikor időt kell szakítsak rá, úgyis rég nosztalgiáztam :)

Forrás: IMDb
A soron következő szégyenfolt Kőbunkó (Encino Man, 1992) címen futott a hazai mozikban. Ezt évekkel ezelőtt, immáron felnőtt fejjel újranéztem... talán nem kellett volna, csöppet fájdalmas volt :D
Az elmés alapötlet a következő: két Los Angeles-i diák kiás egy jégbe fagyott ősembert a kertben, és becipeli a fészerbe, hogy kiolvassza, majd körbemutogassa mindenkinek (egyikük leginkább egy csini lány elismerő pillantását vágyik bezsebelni, naná). Csakhogy a kigyúrt ős magához tér a hibernálásból, és a terv módosul: inkább összebarátkoznak vele és beíratják a gimnáziumba...
Ez a film, ez kriminális. Rendben, láttam ennél sokkal rosszabbakat is, de... jajistenem. Enyhítő körülmény, hogy nem akar több lenni, mint amire sikeredett: egy (életkortól és aktuális szellemi frissességtől függően) enyhén vagy erősebben zsibbasztó, szórakoztató badarság, középszerű színészekkel előadva. Ugyanakkor ebből is rendszeresen idézek, a mai napig. Tool sokszor láttam tiniként :)

Forrás: IMDb
Zárásként említtessék még meg a Nulladik óra (The Breakfast Club, 1985), ha már mindjárt a poszt elején célozgattam rá :)
Ez az egyetlen olyan a felsoroltak közül, amit már felnőtt fejjel láttam - és csak egyszer. De akkor nagyon tetszett, és az ebédelős meg a táncolós jelenetet időről időre megkeresem youtube-on, és mosolygok erősen.
Itt is egyfajta iskolaszéken kotlós büntiről van szó, de csak néhány diákot érint - három fiút, és két lányt. És - lássatok csodát! - mindnek van személyisége, és mind különböző! Nem mondom, hogy mentesek a sablonoktól, de hihetőek, életszerűek azok a sablonok. És végignézhetjük, ahogy néhány óra alatt előbb egymás agyára mennek, aztán szépen összekovácsolódnak. Na, ennél a filmnél indokoltnak érzem, hogy beválogatták az 1001-esek közé, sőt, hálás is vagyok érte, ugyanis ennek köszönhetően hallottam róla egyáltalán (volt egy olyan időszakom, amikor sorra néztem róla a filmeket). Mindenképpen ajánlom a műfaj iránt érdeklődőknek. Magamnak meg mihamarabbi újranézésre ajánlom.

Nos, ők volnának az emlékezetes darabok a készletemből. És szeretném bővíteni, úgyhogy ha ismersz bármi szépet s jót a témában, kedves olvasóm, ne habozz megosztani velem az információt ;)

2016. december 1., csütörtök

Novemberi zárás

Lássuk akkor, mi történt novemberben. Hát először is: végre, végre! oly sok év után nem feledtem az összeesküvést, és november ötödik napját - és újranéztem a V mint vérbosszút, akkor amikor kell. Még mindig imádat van. És ha már ez került szóba, talán kezdjük eme izgalmatosnak ígérkező áttekintést a filmekkel.

Nyolcan vannak a megtekintett újdonságok, hozzájuk csatlakozik a fent említett maszkos úr, mint régi jó barát. Korábbi filmzabáló énem, mely egy hét alatt fogyasztotta el ugyanezt a mennyiséget felváltva könnyez s kacag ezen a teljesítményen, de korábbi énemnek például nem futotta mozijegyre, úgyhogy jobban teszi ha kussol. Egy értékeléssel lógok csak, de már nem sokáig, ez pedig a Magányos helyen, ami egyébként nagyon-nagyon tetszett. De amúgy ahogy itt most elnézegetem, ebben a hónapban nem is nagyon fogtam mellé - ha muszáj lenne kiválasztanom teszem azt a mélypontot, akkor az talán Earl lenne... de az se volt vállalhatatlanul rossz, csak azt csíptem legkevésbé. Háromszoros hurrá.

Képek forrása: Discogs

Zeneileg se vittem túlzásba a művelődést, de azért nyolc album így is lecsúszott - elsősorban annak köszönhetően, hogy a hónapban kötöttem két sapkát s ugyanennyi sálat. Ahhoz meg kellett a zene, nyilván.
A felhozatalnak mindjárt a fele amolyan törlesztés-féle - régi, főleg kamaszkori kedveltek, akiknek anno nem tudtam meghallgatni a lemezeit. A Korn: Untouchables, Creed: My Own Prison, Papa Roach: Old Friends From Young Years és Seal lemezei voltak ezek, és hát izé, nem számítottam igazából egyiknél se oltári rajongásra, de azért ilyen unalomra se :D Bocsánat, de ez az igazság, az első hármat nagyjából-egészében untam, talán kinőttem belőlük. Seal már kicsit más tészta, túl kellemes a hangja ahhoz, hogy szimplán bealudjak rajta, de nem vettem fel a kívánságlistámra. Ami a többieket illeti: Jozef Van Wissem & Jim Jarmusch: The Mystery of Heaven c. albuma volt azt hiszem a hónap csúcspontja, de szorosan mögötte battyog a Puscifer és a Money $hot. Hogy bekerülnek-e a kedvencek közé, azt még nem tudom, de mindenképpen újrahallgatósak. A maradék kettő, a Mazzy Star Among My Swan-ja és a Through the Devil Softly Hope Sandoval & The Warm Inventions-től a nyugisabb rockot képviseli. A baj csak az, hogy egyikről se tudok felidézni semmit... asszem jók voltak...

És akkor a könyvek. Hát úgyis mindenkit az érdekel a véletlenül vagy szándékosan idetévedők közül, ugye?
Olvasás terén megint nem alakítottam valami nagyot, hét könyvet fejeztem be a hónapban, és abból az egyik egy Kázmér és Huba kötet volt (A vérszomjas hómutánsok támadása, konkrétan). Arról nem beszélve, hogy azt is, meg A lepkegyűjtőt is még október első felében kezdtem el. Szégyen und gyalázat. Rajtuk kívül még Kerstin Gier Smaragdzöldjével, Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről c. szösszenetével, Arisz Fakinosz Mese az eltűnt időről c. mágikus realista gyöngyszemével, China Miéville meglepően izgis Patkánykirályával és Rácz Péter Remélem, belátnak c. verseskötetével csillapítottam visszafogott betűéhségemet. Eltérő mértékben, de finomak voltak. Itt még három értékelés lóg a levegőben, még a héten megírom őket, istibizti.

Akkor most rátérek a beszerzős részre. Itten csak könyvek lesznek, de ők annyian, hogy... Hát, a fényképhez eredetileg a komódra akartam felstószolni őket, de úgy döntöttem, az túl ingatag vállalkozás lenne, úgyhogy:


A kanapé-tárlat kiállított tárgyainak listája:
- Margaret Atwood: Az özönvíz éve
- China Miéville: Patkánykirály
- J.K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek Köve (teljes a sorozat! végre!)
- John Williams: Augustus
- Jenny Lawson: Őrülten boldog
- Lionel Shriver: Nagytestvér
- Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája
- Jung Chang: Vadhattyúk
- Roberto Bolaño: 2666
- Cheryl Strayed: Vadon
- Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről
- F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
- Paul Auster: Brooklyni balgaságok
- Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve
- Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam
- Stefan Zweig: Sakknovella
- Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia
- Jane Austen: Catharine
- Szerb Antal: Utas és holdvilág
A kiállítás élőben megtekinthető - volt, a sajtófotózás erejéig. Tárlatvezetőnk, a gombafont szorongató Sanyi azonban készséggel áll rendelkezésükre, interjúhoz időpont egyeztetés a huszon-harmincezer-tapodtat-tíz-kettes telefonszámon lehetséges.
Egyébként leszögezném, hogy ez, hogy 19 könyvet újítok egy hónapban, nem számít átlagosnak. Még idén sem. De egyrészt a hónap végén Európa maraton volt, ami súlyos lelki válságot és komoly anyagi kiadást jelent, másrészt el kellett már költenem végre a Kultúra utalványaimat, az meg mindjárt öt könyv a kupacból. Miéville patkánysztoriját első körben a könyvtárból hoztam ki, de a kétszeres hosszabbítás is lejárt, és tudni akartam a végét, úgyhogy elugrottam érte a Könyvudvarba. A Sakknovellának ezt a kiadását azóta kergetem, hogy láttam A Grand Budapest Hotelt, és a molyon rábukkantam egy eladó példányra. A Nagytestvér meg egyszerűen kellett, és kész.
Most még egy hónap habzsi-dőzsi, aztán eljövel az Újév a megszorításokkal...

U.i. És azt mondtam már, hogy vettem egy 550 ml-es bögrét? Eddig beértem félliteresekkel, de ezt nem lehetett otthagyni - nagyon kellemes dózis fér bele teából :D

A csókosszájú csiga és a gigabögre.

2016. november 27., vasárnap

Amikor a könyvek művészetről mesélnek

...azt néha egészen konkrétan teszik. Fognak egy írót/festőt/egyebet, és valós vagy fiktív írást kanyarítanak róluk. Olykor majd az egész könyv a műveikhez fűződő kapcsolatukról szól, meg a művészetről úgy általában. De én most nem ezekről szeretnék írni.

PuPilla blogján olvastam az első szösszenetet a témában, és kedvet kaptam egy saját verzió megírásához. Ahogy olvastam a sorait, egyre-másra ugrottak be a saját, hasonló élményeim, és hát miért is ne foglalhatnám össze őket egy csecse csokrétába?

Fülbemászó dallamok

Kezdjük talán ezzel, mert ez a legjellemzőbb nálam. Sokszor elég a könyv címe, és máris bekapcsol a rádió a fejemben. Ami kapásból be szokott ugrani erről, az Jancee Dunn könyve, a Don't You Forget About Me. Fogalmam sincs, miről szól a könyv (az író nevére se emlékeztem, úgy kellett kipuskáznom molyról :D), nem is érdekel, de mikor szembejött velem, abban a pillanatban felzúgott a Simple Minds klasszikusa:


De volt még jópár ilyen, anno még egy molyos polcot is kreáltam róluk Dallamos könyvcímek néven (azóta más kezeli, de milyen jó, hogy megvan még! - így sokkal könnyebb dolgom van most :). Néhányat még idepakolok közülük, a hozzám hasonló zenefanok kedvéért (nem PuPi, nem baj hogy egyiket se hallgatod meg ;).
Carole Matthews: It's a Kind of Magic c. regényéről mi más is juthatott volna eszembe, mint a Queen?!


David Macinnis Gill: Black Hole Sun. Hát ugye ez se kérdés...Soundgarden, naná.


Iain Banks: Walking on Glass c. műve Annie Lennox-ot idézte elém...


...a Cat's Cradle Kurt Vonneguttól pedig Ugly Kid Joe-t...


Nna. Asszem ennyi elég lesz (tudnék még mit linkelni, hajaj! de ne vigyük - még ennél is jobban - túlzásba, ugye).
Amúgy anno egy jó darabig kábé minden utalásnak utánanéztem, ami az aktuális olvasmányomban szerepelt, lett légyen az híres ember, épület, festmény vagy zene. Akkoriban még nagyon lelkes voltam e téren, időm is volt rá bőven. Mai napság már nagyon ritkán kutakodom, csak akkor ha az írónak sikerül annyira felcsigáznia a kíváncsiságomat, hogy ne tudjak ellenállni a késztetésnek.
De maradjunk még egy pindurkát a muzikális tapasztalatoknál. Három könyv van, ami anélkül is eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hogy fel kellett volna túrnom az olvasmánylistámat, emlékfrissítés okán. Az egyik David Mitchell könyve, a Szellemírók. Iszonyat régen olvastam, alig emlékszem belőle valamire, de egy régi tartozásra nagyon is: van benne egy fejezet, ahol lényegében egy teljes rádióműsor zeneanyagát felsorolják - anno elhatároztam, hogy végig is hallgatom az egészet, de a mai napig nem tettem meg. Majd egyszer...
A következő Az elszúrt idő nyomában Jennifer Egan tollából. Na ez viszont elég erős szálakkal kötődik a zenéhez, gyakorlatilag ez volt az oka, hogy felfigyeltem és vágytam rá. Elég jó könyv egyébként, és a híres rock'n'roll-csendeket becsülettel végig is hallgattam, azt hiszem még gyűjtöttem is mellé párat. Ugyanakkor ehhez a könyvhöz kötődik az egyik legkellemetlenebb emlékem ilyen szempontból. Itt még a fentebb említett lelkes-időpazarló állapotban leledztem, mindenre rákerestem, ami csak szóba került. És volt egy dal... nem volt ismerős a címe, de aztán kiderült, hogy nagyon is ismerem. Egy Blondie szerzemény volt talán. Meghallgattam youtube-on, még jól is esett, olyan nosztalgikus érzés volt. Csakhogy... ugye ismeritek a dallamtapadás jelenségét? Amikor az istennek nem akar egy dal kimenni a fejedből? Én ettől napokig nem tudtam megszabadulni, a végén már egészen hisztérikus állapotba kerültem tőle :D Nem fogom linkelni, ugyanis nem akarok rákeresni sem, soha az életben többet hallani sem akarom. (Kérlek, könyörgök, ne kezdjetek el tippelgetni alant, hogy melyik szám lehetett az. Nem akarom látni a címét, véletlenül sem!)
A harmadik játékos pedig a Mocsok, Irvine Welsh-től. Ami szintén jó könyv, csak sajnos undorító is. A főszereplő egy elképesztően taszító alak, aki viszont időnként zenéről fecseg. Mint például Phil Collins. És ha igaz itt olvastam a Michael Schenker Group-ról. Anno bele is hallgattam egy-két számukba, tetszett is, el is határoztam hogy meghallgatom pár albumukat... hát, azóta se. De lásd mint fent: majd egyszer.
Óóó, és ebben a pillanatban jutott eszembe még egy! Szergej Lukjanyenko Őrség-sorozata adta nekem a Kipelovot :) És egy Rammstein-klipet is emlegetnek valamelyik részben, ezt itt:


Ecsetvégre kapva

Az első könyv, ami eszembe jut, ha festészetről van szó, az Anna Gavalda Együtt lehetnénk-je. Vannak, akik szerint szépirodalmiaskodó giccs, szerintem meg egy kedves történet problémás, de kedves emberekről. És tele van utalásokkal olyan festőkre, akikről korábban a büdös életben nem hallottam. A 99%-uk sajnos el is tűnt emlékeim süllyesztőjében, de van egyvalaki, aki megmaradt - bár, hogy őszinte legyek, az ő nevére se emlékeztem már, de le van mentve egy képe, amibe beleszerettem, így aztán némi kutatás után kíváncsi tekintetetek elé vethetem a nevét: Zao Wou-Ki. Még annyit fűznék hozzá, hogy én általában véve nem szeretem az olyan képeket, amin nem látszik egyértelműen, hogy mit ábrázol. Nem az én műfajom. És akkor ehhez képest az egyik legnagyobb kedvencem lett ez:

Forrás: poramoralarte
Málnaszörp-rózsaszín fogalmam sincs, mit akart ábrázolni a művész, de nem is nagyon érdekel. Valami sok-sok éve megfogott ezen a képen, és azóta se ereszt.
Talán, ha most szépen fognám magam, és átnyálaznám az olvasmánylistámat, egy egész sor festő és kép beugrana, amit be lehetne ide tűzködni, de ahhoz nincs türelmem, úgyhogy kénytelenek lesztek beérni két frissebb, idei élménnyel. (Igen, tisztán hallom a csalódott morajlást...)
Az egyik Paul Auster Holdpalotájában várt rám. Hosszan mesél, elemezget egy képet, amit ezek után muszáj volt megnéznem közelebbről. A Holdfény az, elkövetője pedig Ralph Albert Blakelock:

Forrás: artechitty
A másik festő - aki valójában sokkal inkább lenyűgözött - Thomas Pynchon könyvében bukkant fel, A 49-es tétel kiáltásában. Ott egy olyan képről esett szó, ami világot szövő hölgyeket ábrázol. Nem bírtam a kíváncsiságommal, és csukafejest ugrottam Remedios Varo google-n fellelhető képeibe. A többségük nekem túl sok, de van néhány kép, ami utat talált szőrös szívemhez. Sőt, plusz érdekességként elmondanám, hogy a hölgynek is komoly szerepe volt abban, hogy újra blogolni kezdtem, ugyanis az ő műveit nézegetve támadt egy kis hiányérzetem, hogy nincs hova kitenni, megőrizni (a Pinterestet egyre kevésbé szeretem). Mikor útnak indult a Harapós nyúl, biztos voltam benne, hogy fogok róla írni. És majd fogok is. De lássuk az említett képet:

Forrás: Wikiart
Néha az is előfordul, hogy egy-egy festményről, amit utamba vet a sors, egy korábban olvasott könyv jut eszembe. Kettő olyan van, ami mai napig eszembe jut néha, de sajnos csak az egyiket találtam most meg, ez Marie-Denise Villers alkotása:

Forrás: Wikiart
Akit pedig eszembe juttat, az nem más mint Marianne Dashwood, Jane Austen Értelem és érzelem c. regényének hősnője, amint Willoughby arcképét készíti.

Mozgóképek balladája

A végére hagytam, mert - ha nem vesszük az adaptációkat - ez a legsoványkább rész az egészben. Alig tudok olyan könyvet felidézni, amiben filmeket emlegettek volna. Persze nyilván volt bőven ilyen is, rémlik hogy ezt-azt ezért pakoltam anno várólistára, de az egyebekhez képest elenyésző. Ami hirtelenjében eszembe jutott, az A sündisznó eleganciája Muriel Barbery-től és Vavyan Fable. A közös pont, hogy mindketten japán filmeket említettek. Namost előbbinél már nem emlékszem, hogy konkrétan melyik rendezőtől, utóbbinál meg arra nem, hogy melyik könyvben - de ott az Onibaba volt az, amit később meg is néztem (nem ájultam halomra tőle, de ebben nem kis része lehet annak, hogy nem rajongok a horrorért). És ennyi.

Még lehetne folytatni a sort, megpróbálhatnám felidézni azokat az épületeket, miegyebeket amikről korábban olvastam, de azt hiszem kifogytam a szuflából :)
Remélem az ide tévedők nem unták szénné magukat, mire idáig jutottak. Én mindenesetre most megyek, és kipihenem a vasárnapi ebédet, pápuszi!

Legendás állatok és megfigyelésük

Forrás: IMDb
Göthe Salmander NewYorkba érkezik, hogy mesebeli állatokból álló szerény gyűjteményét tovább gyarapítsa egy csak ott fellelhető példánnyal. Az egyik kis cukiság viszont kiszökik a dögös, klasszikus vonalvezetésű bőröndjéből, nem kis galibát okozva. Pechjére igen rosszkor érkezett: a városban amúgy is valami ismeretlen szörny borzolja a kedélyeket és az ingatag házfalakat.
A legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni tegnapi moziélményem kapcsán, az az istentelenül sok reklám, amit felvezetésként adtak. Én már azt hittem, a filmet el se kezdik vetíteni... De szerencsére igen, és bár attól nagyon messze áll, hogy a kedvenceim közé soroljam, megmondom őszintén: baromi jól szórakoztam. A setét-misztikus Harry Potteres hangulathoz remek - bár faék egyszerűségű - humor társul. A legnagyobbat a magnix Kowalski, alias Dan Fogler alakítja, olyannyira, hogy gyakorlatilag ő viszi a hátán a filmet. Egy élmény volt figyelni az arcjátékát, igen nagyon remélem, hogy az összes további részekben is feltünedezik. És jó gyakran. :)
Mi 2D-ben néztük, de a látvány így is nagyon ütős - jó érzés volt visszatérni ebbe a varázsvilágba, pláne egy árnyalatnyit felnőttesebb verzióban, mint ami a Potter-filmek sajátja volt. Aki azokat szereti, ezt se hagyja ki, tessék felemelni a popsit és elmenni a filmszínházba.

Eredeti cím: Fantastic Beasts and Where to Find Them
Bemutató: 2016.
Rendező: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Dan Fogler, Katherine Waterston, Alison Sudol, Colin Farrell, Ezra Miller

2016. november 22., kedd

Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről

Forrás: Libri
Az elbeszélőnk Samko Tále, egy 44 éves fogyatékos fickó, akinek szerelőnél van a papírgyűjtéshez használt tolikocsija, és ezért - meg a rossz idő miatt - úgy dönt, hogy beteljesíti a jóslatot, miszerint ír egy Könyvet a temetőről.

Valójában a temető tekintetében nem sokat tudunk meg, azonkívül hogy szép, nem sok mondanivalója akad róla Samkonak. Lényegében a zseniális Első Könyvben seggére ver a témának. A Második Könyv... az meg mindenről szól. A város lakóiról, a szocializmusról és az azt felváltó kapitalizmusról, fajgyűlöletről, meg arról hogy a kefir igen egésséges. Meg a mozgás a levegőn, az is nagyon egésséges. Csak magyarból meg cigányból ne lenne annyi, hogy Samko ne érezze magát annyira elnyomva...
Őszintén, minden elismerésem az íróé. Sikerült elérnie, hogy egy töményen rasszista szövegen nevessenek az emberek. Azok, akik ellenzik azt. Talált egy főhőst, akinek a szájába adva mindezt egyszerre válik láthatóvá a rögvalóság, és hogy az mennyire nevetséges. Nekem csak egy bajom volt vele: hogy amit kezdetben mókásnak éreztem, a végére lefárasztott. Úgy nagyjából az első 50-60 oldal lehetett az, amit még valóban, felhőtlenül élveztem, utána megkopott a varázs, és egyre nyögvenyelősebben ment az olvasás. Rövidke könyv ez, valami 220 oldal, de nekem ezzel a stílussal így is túl hosszúra nyúlt. De ez egyéni probléma, a való életben is fáraszt a butaság és a folytonos ismétlés - attól hogy érteni vélem és elismerem a célját, még nem hat rám kevésbé zsibbasztóan az irodalomban sem.
Ajánlom tehát mindenkinek, aki szórakoztató könyvre vágyik egy fontos témáról.

Eredeti cím: Kniha o cintoríne
Kiadás: Magvető, 2016.
Fordító: Mészáros Tünde

A kezdő

Forrás: IMDb
Ben egy hetvenes úr, aki először jó bulinak érezte hogy a nyakába szakadt a nyugdíjjal járó szabadidő-tenger, de később ráébredt, hogy valami hiányzik... A kihívás, az újdonság és a társaság. Ezért jelentkezik egy gyakornoki posztra, amit éppen a magafajta nyugdíjasok számára létesítettek, kísérleti céllal. Egy online butiknál köt ki, ahol mindjárt a főnéni, Jules nyakába sózzák.

Ennyi az alap. Azt hiszem, mikor még kicsi volt, ez a film arról álmodott, hogy tanmese lesz, ha nagy lesz. Arról, hogy az időseknek is vannak vágyaik; hogy mennyire tarthatatlan a lekezelésük; hogy a tapasztalat, amit egy hosszú élet során gyűjtöttek össze milyen értéket képviselhet. És arról, hogy a női vezetőket elismeréssel vegyék körbe, ha sikereket érnek el, és ne lenézéssel; hogy ne csak két lábon járó méhként kezeljék őket, akiknek csak gyermekeik és férjük körbeugrálása és a háztartás rendben tartása lehet az életcélja most és mindörökkön örökké, ámen. Szép álom volt, de attól tartok többé-kevésbé az is maradt. Szerintem ennek egyrészt az az oka, hogy ez a film itten: vígjáték. Nem társadalmi dráma, vagy ilyesmi. Ami jó abból a szempontból, hogy az emberek többsége szívesebben néz meg valami kis könnyed szórakoztató filmecskét, mint egy lelket zsigerelő művészmozit. És ezt őszintén szólva tök megértem. Általában én is így vagyok vele, igen. Ahogy Fable mondta: "Talán önzés, talán nem, mindenképp gyarlóság: nekem a magam baja fáj legjobban, és csak ez után tudok kozmikusan is fájni."* Abból a szempontból viszont rossz, hogy a mondanivaló súlytalan maradt. Vagy legalábbis én annak éreztem. Annyira rámentek a nevető-vonalra, hogy félek, sokaknak nem fog leesni a tantusz az alatta megbújó kiáltást illetően. Talán tévedek (nem annyira jó a véleményem az emberekről, mióta call centerben dolgozom, ez van).
Másrészt vajon hány nyugdíjas, vagy karrierről ábrándozó nő tud azonosulni a főhősökkel? Nézzük Bent: egy magasan képzett úriember, felelős pozíciót töltött be hosszú-hosszú éveken át. Mikor nyugdíjba ment körbeutazta a világot, tai-chira járt a parkba, meg tököm tudja még mit. Okés, nem tudom a nagy Ámerikában mi a helyzet, de itt nálunk nem egészen így megy a kisnyugdíjasok sora. Nyilván itt is vannak ex-vezéregerek, de nem ők a többség. Aztán ott van Jules: volt egy szenzációs ötlete, ami beütött: most saját cége van, amit maga vezet, marha gyorsan növekednek, megatöbbi. Hát. Az átlagasszonyszemély sem pont ez a kategória, amennyire én látom.
Szóval az a problémám, hogy itt a fontos mondanivaló, de igazából nem ez jön át. Nevettem ezen a filmen, egész sokat, csak... nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy jó ez így. Majd még rágódom rajta.

Eredeti cím: The Intern
Bemutató: 2015.
Rendező: Nancy Meyers
Szereplők: Robert De Niro, Anne Hathaway, Rene Russo, Anders Holm

*Szennyből az Angyal

Zootropolis - Állati nagy balhé

Forrás: IMDb
Eleinte meglehetősen szkeptikus voltam ezzel a filmmel kapcsolatban, a "talán" listámon parkírozott IMDb-n, és aztán egyszer csak elkezdett veszettül érdekelni. Már nem tudom, miért, de nem is lényeg. És adni kezdték az HBO-n, és... mindegy, írtam már korábban hogy mennyire volt sikeres a próbálkozásunk azzal kapcsolatban, hogy videotárból nézzük meg. De! Tegnap adták megint, és a technika ördöge a jelek szerint pehelypaplanja alatt csicsikált, mert gond nélkül végig is tudtuk nézni! Ez már szinte elég is ahhoz, hogy újra hinni kezdjek a csodákban...
Ami magát a mesét illeti: hát odáig vagyok tőle. Egyrészt elképesztő fantázia van mögötte, hát gondoljunk csak a vonatra, vagy a különböző városrészekre (jó, hát mondjuk azért itt muszáj megjegyeznem, hogy mikor elsőként végigszáguldunk Zootropolis néhány körzetén, akkor bizony azon cöccögtem magamban, hogy egy ilyen várost q drága lenne nemcsak kialakítani, de fenntartani is - enyhén gazdaságtalannak érzem); másrészt az üzenete... Nem arra gondolok, hogy ha követed az álmaid, mint a főhős nyuszi, az milyen jó lesz neked, nem. Az nem új a nap alatt rajzfilmországban. Arra gondolok, hogy milyen szépen emel szót a rasszizmus ellen. Mert bizony azt teszi. Nekem tapsolhatnékom van tőle, nem tudom ki hogy van vele :)
Ja, amúgy a történet dióhéjban annyi, hogy van egy Judy nevű ambiciózus nyuszink, aki nagyvárosi rendőrré óhajt válni, sikeresen el is végzi az iskolát, kinevezik a vágyott helyre, aztán... Aztán pofira esik, ugyanis a legalantasabb munkára osztják be, pedig ott a Nagy Ügy is, amit ő szeretne megoldani...
Föltétlenül ajánlom megtekintésre, gyerekeknek is (kicsit nagyobbacskáknak azért, volt benne olyan rész, amitől én anno szék alá bújtam volna ijedtemben - mint A Szépség és a Szörnyeteg esetében) mindenképpen. Az unokahugi se fog megmenekedni előle, de szerintem nem is akar majd. Jelen állás szerint a nyuszik a kedvencei. :)
És szeretném még ezen kívül azt is megjegyezni, hogy mikor vége lett a filmnek, az volt az első gondolatom, hogy kérem a második részt! Folytatásra vágyom. Ritkán fordul elő...

Eredeti cím: Zootopia
Bemutató: 2016.
Rendező: Byron Howard, Rich Moore

John Fowles: A lepkegyűjtő

Forrás: Európa
Attól tartok itt most lesz egy kis problémám abból adódóan, hogy még október közepén kezdtem el ezt a könyvet, és most vasárnap fejeztem be - az első harmadról nem a legtisztábbak az emlékeim. De azért fussunk neki!

Ferdinand, a hobbilepkész komolyabb pénzmaghoz jut a totón, így aztán lehetősége nyílik arra, hogy egy eldugott helyen fekvő házat vegyen és annak boltozatos pincéjében luxuscellát rendezzen be Mirandának, az addig csak távolról csodált szépséges művészpalántának.

Be kell vallanom, hogy A francia hadnagy szeretője után kissé csalódott vagyok. Nem rossz könyv ez se, meg hát abból a szempontból totális hülyeség összehasonlítani a kettőt, hogy két külön műfajt képviselnek, de akkor is. A Hadnagy egy sodró lendületű, játékos csoda, ami megadta nekem a mostanában egyre ritkásabb érzést: hogy semmi mást nem akarok csak olvasni, még, sokáig, és amikor mégis muszáj félretenni egy kicsit, mert túl gyorsan fogynak a lapok, és még nem akarom hogy vége legyen... Igen, az idei év egyik legjobb könyve volt. Hát, ez nem.
Ez egyébként - részben legalábbis - valószínűleg azért van, mert a könyv 1963-ban jelent meg először - az én ingerküszöböm pedig már visszavonhatatlanul 21. századi. Egyszerűen túl kevés már ez nekem ahhoz, hogy összefossam magam a félelemtől (már pardon). Márpedig egy pszichothrillernek ez lenne a dolga, nem? Hogy alattomosan bekússzon a bőröd alá a rémület, és a szívedet szorongassa, míg el nem jövel a felszabadító VÉGE felirat. Nem mondom, volt egy pont ahol érzékeltem magamon holmi izgatottságot (az Első rész vége felé egyébként), de hamar elmúlt az is.
Ugyanakkor az tagadhatatlan, hogy Fowles remek író, szépen fűzi-bonyolítja itt is a történetet, a két nézőpont szépen egybesimul. Nekem Miranda része tetszett jobban, talán részben a művészvilágba tett felszínes kitérők okán - sokkal haladósabb volt, mint Ferdinand őrületéről olvasni. Mondjuk most, hogy így belegondolok, ez eléggé logikusnak tűnik :)
Hogy kiknek ajánlom? Nem tudom. Ez nem az a könyv lesz, amit lelkesedéstől fűtötten boldog-boldogtalan figyelmébe ajánlok majd, hogy itt van, nézd, ilyen is van, olvassad! Az a másik könyve :) Ugyanakkor lebeszélni se fogok róla senkit, azt nem érdemli meg, jobb annál.

Eredeti cím: The Collector
Kiadás: Európa, 2015.
Fordító: Róna Ilona

Nyom

Nagyon, nagyon régen volt olyan utoljára, hogy ennyire sajnáljam magam a menő játékok hiánya miatt gyerekkoromban. A nővéremmel nem valami nagy kínálatból válogathattunk ha társasozni támadt kedvünk - Cluedo például nem volt benne. Hallottunk róla, persze, de az tuti, hogy nekem soha nem volt lehetőségem játszani vele. Hogy én ezt most mennyire bánom!

Forrás: IMDb
Merthogy van ez a film, amit a játék alapján készítettek. És amin átkozottul jól szórakoztam!
Adott egy viharos éjszaka, egy eldugott kastély, hat vacsoravendég, kinek valódi neve rejtély, háromtagú személyzet, egy főgonosz (?) meg még néhány kóbor lélek. Adjunk hozzá pár gyilkolásra alkalmas eszközt - és pár hullát, egy jó nagy adag humort, rázzuk össze, és a végeredmény ez a mozi lesz.
Kezdjük ott, hogy mindjárt a film elején elkezdtem röhögni, és bár mire a végére értünk a vidulás megritkult, de teljesen el nem múlt. Szeretlek, Tim Curry! Ezt persze eddig is tudtam, csak nem sejtettem! Ő a fénypont ebben a történetben, a többiek csak másod-, harmad- és sokadhegedűsok mellette*. Ami nem baj, mert simán, tvisztet járva viszi el a hátán a filmet.
Lehetne még itt regélni díszletekről meg egyebekről, de a francnak sincs kedve hozzá, aki egy szórakoztató krimire vágyik, az szépen fogja magát és nézze meg. Pont.

*Félreértés ne essék: a többi színész is fantasztikus, csak hát ők nem tündökölnek úgy, mint.

Eredeti cím: Clue
Bemutató: 1985.
Rendező: Jonathan Lynn
Szereplők: Tim Curry, Eileen Brennan, Madeline Kahn, Christopher Lloyd, Michael McKean, Martin Mull, Lesley Ann Warren, Colleen Camp

Café Society

Van egy olyan aprócska problémám, hogy - ha jól számolom - közel két hete már annak, hogy láttam e filmművészeti terméket a moziban. És hát egy kissé megkopott azóta az élmény. De ha már a blog indításakor csendben, magamban elhatároztam hogy minden filmről-könyvről pöttyentek ide valamit, akkor illenék legalább az elején tartani is magam e könnyelmű fogadalomhoz.

Forrás: IMDb
Lássuk hát, mire emlékszem azon kívül, hogy Kristen Stewart képe minden egyes alkalommal irritált, mikor vászonra került. Hát, emlékszem például arra, hogy deviszont a Jesse Eisenberget örömmel üdvözöltem (kezdi bedolgozni magát a kedvelt színészeim közé azt hiszem). Meg arra, hogy mennyire tetszettek a díszletek, és többségében azért a kosztümök is - volt egy-kettő, amiről úgy éreztem, hogy nem igazán korhű (itt a durván has- és combvillantós cuccokra gondolok), de hát éppenséggel nem vagyok divatszakértő, szóval mit én tudom, bizonyára ilyenekben szaladgáltak az utcán akkortájt.
Ugyebár az alaptörténet az, hogy a '30-as években egy New York-i fiatalember a napsütötte Los Angelesbe költözik, szerencsét próbálni. Ebben némi vonakodás után a nagymenő bácsikája segíti, akinek van egy tenyérbemászó bájos titkárnője, aki iránt olthatatlan szerelemre gyúl. Aztán össze-vissza kuszálódnak az érzelmi szálak, ahogy azt már megszokhattuk.
Ami egy kicsit csalódás volt, az az, hogy én egy nagyon-nevetős filmet vártam, és a magam részéről szórványosan-nevetős volt a végeredmény. Mondjuk lehet, ha nem lett volna ott Kristen Ste... áh, hagyjuk, sajnos ott volt. Azért a Dorfman-szülők és pláne Ben jeleneteinél azonnal elkapott a vigyoroghatnék, ezt meg kell vallanom. A film közepe felé, ha már csak sejteni is lehetett, hogy a bratyó lesz a következő jelenet hőse, azonnal széles mosoly terült szét az arcomon :)
A másik problémám, hogy megint az történt, ami néhány újabb Woody Allen filmnél már eddig is zavart: mintha nem lenne vége. A korábbi filmjeinél nem éreztem ennyire a lezáratlanságot, a semmiben való lebegést. De tán csak én vagyok vele így.
Ha szereted a rendező filmjeit, ez is bejön majd, de ha csak most ismerkednél vele... szerintem ne ezzel kezdj, vannak ettől sokkal jobbak is a tarsolyában.

Bemutató: 2016.
Rendező: Woody Allen
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Steve Carell

2016. november 6., vasárnap

Thelma és Louise

Forrás: IMDb
Egy nagyon régi tartozást sikerült ma délelőtt törlesztenem (hű de sok ilyen van még...), és egek, hogy mennyire jól szórakoztam!
De lássuk miből állt össze az a filmkoktél, amit ily élvezettel szürcsöltem volt: két barátnő, az egyik egy rejtélyes múlttal és kisebb magánéleti problémával küzdő, két lábbal a földön járó magabiztos nő, a másik a balfék férje hatalmi játszmái alatt nyögő, tesze-tosza háziasszony. Ők ketten nekivágnak a sztrádának, hogy egy jót bulizzanak a hétvégén. Csakhogy el se jutnak a vágyott peca-helyszínig, mert közbeszól az élet egy arrogáns macsó képében, aki úgy dönt akkor is elveszi amit vágyik, ha azt egyáltalán nem kívánják megadni neki. Hogy az ő döntése volt-e rosszabb, vagy Louise-é, az már más kérdés. A lényeg, hogy a lányok kénytelenek menekülőre fogni, mivel egymásban jobban bíznak, mint a hatóság igazságszeretetében - és ahogy haladnak az útjukon, az egyre lejtősebb lesz... Nos, ehhez az alaphoz keverjünk még hozzá remek színészi alakításokat, csodás tájképeket és némi humort, és a végeredmény egy picit több mint kétórás, de percig sem unalmas mozi lesz. Bőven ad gondolkodni valót félresikerült párkapcsolatokról, barátságról, igazságszolgáltatásról.
Szerintem a legjobb alakítás egyébként Geena Davis-é, ahogy az általa megformált Thelma a kezdetben beszari, hisztire hajlamos butuska nőből a film végére mindenre elszánt bűntárs lesz, azt élvezet nézni. Nehéz, de hálás szerep, és tökéletesen hozza. Susan Sarandon Louise-a is teljesen rendben van, és még szívemcsücske Harvey Keitel is feltűnik a színen, bár ő sajnos nem kapott túl sok lehetőséget a kibontakozásra. (Ja, meg Brad Pitt is van, ha valakit az érdekel.)
Melegen ajánlom gyakorlatilag minden nőismerősömnek, és mindazoknak a pasasoknak, akik szerint a nő nem háziállat, hanem társ. Bár tudjátok mit? Azoknak is ajánlom, akik szerint háziállat, legyen egy rossz napjuk :P

Eredeti cím: Thelma & Louise
Bemutató: 1991.
Rendező: Ridley Scott
Szereplők: Geena Davis, Susan Sarandon, Harvey Keitel, Michael Madsen, Christopher McDonald, Brad Pitt

Kerstin Gier: Időtlen szerelem trilógia

Mielőtt belekezdenék ennek a konkrét trilógiának az értékelésébe, hadd tegyek fel egy költői kérdést az érzéketlen univerzumnak: vajon miért kell a tizenhat éves regényszereplőknek megmenteniük az egész emberiséget? Miért nem képesek beérni a szomszéd néni kutyájával, egy iskolai osztállyal vagy legalább csak egyetlen várossal? Miért van arra szükség, hogy egy egész faj sorsát az ő - tetszik vagy sem, de - éretlen kezeikbe helyezzük? Értem én, vagy legalábbis érteni vélem, hogy ez azért lehet jó, mert ilyen korban az ember már azt várja, hogy felnőttként kezeljék, gyakran ennek megfelelő döntéseket is várnak tőlük, és hát mi lehetne felnőttesebb, mint felelősséget vállalni egy ilyen horderejű dologban? Jó, jó... csak hát... így harmincegy évvel a hátam mögött ez már annyira... elképzelhetetlen. Mármint, most őszintén: hány embert ismertek, aki valóban, főállásban a világ megmentésén fáradozik, és tényleg rajta múlik, hogy e szent célt elérjük-e valaha is? És hány olyat, aki kihúzta egy rokonát vagy barátját a kakiból / adakozott a rászorulóknak / befogadott egy állatot a menhelyről, vagy egyéb hétköznapi jóságot követett el? Szép harc, dicső harc a világbékéért folytatott, szívesen is olvasok róla, szórakoztat is, csak ne érezném néha azt, hogy a csapból is ez folyik...
No de térjünk át inkább erre:

E bájos borítók mögé bújtatott regényhármas egy időutazós bonyodalmakkal fűszerezett tinirománcot tár elénk. Hősnőnk, Gwendolyn egy nap kénytelen-kelletlen ráébred, hogy képes ugrálni az időben, s mikor ez enyhén terhelt tagokkal büszkélkedő családja tudomására jut, mindjárt el is hurcolják egy titkos társaság főhadiszállására, hogy aztán rábízzanak egy nem éppen veszélytelen küldetést. Magáról a küldetésről sokat nem mondanak neki, a túláradó bizalom jeleivel sem igen árasztják el, de azért a föltétlen lojalitást nyilván elvárják. Ja, és egy leírhatatlanul jóképű, goromba pasi nyakába varrják.
Na most az első két rész történéseit már bajosan tudnám felidézni, lévén még valamikor a nagy nyári melegek idején olvastam, de annyi azért még rémlik, hogy pont ugyanaz bosszantott bennük, mint a befejező részben. Először is: azt hajlandó vagyok elfogadni, hogy X első pillantásra belehabarodik Y-ba. Miért ne? De attól már agyérgörcsöt kapok (megjegyzem: felnőtteknek írt könyveknél is), ha azt akarják beadni nekem, hogy pár nap alatt odáig fajul a szerelem, hogy már élni se tudnának a másik nélkül. Könyörgöm, szinte semmit nem tudnak meg egymásról, idejük, alkalmuk sincs a normális ismerkedésre. Lehet hogy valaki szerint ez az úgynevezett romantika, de sajnos nem én vagyok az a valaki. Másodszor: Gwenny drágám, talán nem is hiszed, de már elsőre is felfogtam, hogy a te Gideonod milyen átkozottul dögös. Nem szükséges ennyiszer elismételni, milyen nagyon szép, mert igen fárasztasz vele. Harmadszor: nekem az időben ide-oda ugrálással formálódó-változó történet is sántít. Nem voltam elég éber olvasás közben, hogy kibogozzam, és hétszentség hogy nem fogom csak azért újraolvasni ezt a sorozatot, hogy valami kezdetleges ábrát firkáljak róla, de végig az volt az érzésem, hogy ez így valahogy nem stimmel, nem logikus... Negyedszer: oké, oké, az alap, hogy a végül világmegmentőként fellépő csajszinak átlagosnak kell tűnnie, olyan szomszédlány-típusnak, de... nem lehetett volna egy ici-picit eszesebb? Vagy csak én éreztem kissé butácskának? Végül is az könnyen lehet...
Ezeket leszámítva a maga műfajában abszolút a jobbak között van. Fölnőtteknek is jó szórakozás lehet, feltéve hogy a megfelelő pillanatban kapják le a polcról. Nekem ezt a megfelelő pillanatot a záró kötetnél nem sikerült elcsípnem :(

Eredeti cím: Edelstein-Trilogie (Rubinrot; Saphirblau; Smaragdgrün)
Kiadás: Könyvmolyképző
Fordító: Szakál Gertrúd

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Szóval az úgy volt, hogy meg akartuk nézni az HBO videotárából a Zootropoliszt. Ennek megvalósítása elé csupán két akadály gördült: 1. nem is volt a kínálatban, amit azóta is nehezményezek. 2. a UPC annyira nagyon nem akarta, hogy megnézzük, hogy - az 1. pont ellenére, mondhatni a biztonság kedvéért - az egész videotár úgy ahogy van beszart. Mindegyik tévénél. Viszont annyira beleéltük már magunkat abba, hogy márpedig mi most filmet fogunk nézni, hogy megsasoltuk amúgy mi a műsor. És akkor láttam, hogy hát mindjárt kezdődik ez, gyorsan rákerestem a trailerre, érdemes-e beülni elé. Annak tűnt.

Forrás: IMDb
Az alapsztori annyi volna, hogy egy lányról kiderül, hogy leukémiás, és mikor a hír a pletyka szárnyán eljut az egyik anyukához, az lényegében átrugdossa hozzá a fiát, mondván korábban olyan jó barátok voltak, vidítsa már fel.
Hát. Először is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy fent említett előzetes eléggé csalóka. Az alapján én egy baromi vicces filmet vártam, és ugyan azt nem mondhatom, hogy nem nevettem rajta egyáltalán, de az van, hogy sokkal gyakrabban éreztem kínosnak mint szórakoztatónak azt a humort, amivel operál. Ízlések és pofonok ugye, kinek mi jön be.
Maga a történet tetszett, Greg apja hatalmas figura volt, és az ifjak közt szövődő barátság is szép fokozatosan lett felépítve. A filmparódiák egyike-másika is üdítően bolondra sikerült. Még a színészi alakításokba sincs kedvem belekötni, bár egyikük teljesítményét sem éreztem lehengerlőnek. És azt hiszem pontosan ez a bajom, a lenyűgözöttség teljes hiánya. Nem sajnálom a perceket, amiket rászántam, de újranézni valószínűleg nem fogom. És azt hiszem a film alapjául szolgáló könyv el nem olvasása sem jár majd életfunkcióim leromlásával.

Eredeti cím: Me and Earl and the Dying Girl
Bemutató: 2015.
Rendező: Alfonso Gomez-Rejon
Szereplők: Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cooke

2016. november 1., kedd

Vavyan Fable: Válós regény

Forrás: Fabyen
Azt hiszem az volt a szerencsém ezzel a regénnyel, hogy nem vártam tőle falreszkettető nevetéseket. Csak egy könnyen-gyorsan fogyasztható, szórakoztató krimit - és ennek az elvárásnak csont nélkül megfelelt. A sztori onnan indul, hogy egy pasas összeszed egy elgázolt kutyát az útról és kórházba viszi, majd rövid töprengés után felkajtatja a gazdáját is, aki pediglen egy tó partján fekszik, nem kicsit összeverten. Innen gyűrűznek tovább a problémák, lesznek válótársi veszekedések, rasnya bűnügyek meg a többi szokásos elem egy kevésnyi amnéziaszerű bonyodalommal megspékelve.
Amúgy elváltakból meg csonka családból elég szép készlet van: a barátságban elvált pár, mindkét oldalon új partnerrel, és az egyik oldalon gyerekkel; az üvöltözős-hisztériás elválóban lévő pár, a vihar közepén egy közös fiúval; meg az egyedülálló szívtipró a becsúszott sarjjal. Ja, meg az egymást tépő régen elvált szülők. Na most azt gondolhatnád, hogy itt akkor jó alaposan körbe vannak járva a lelki mozgatórugók, sérülések, miegyebek. Hát ha ez vonzana benne, akkor hagyd, érintőlegesnél tovább nem fajul az elemezgetés. Plusz engem kissé kiakasztott, ahogy az egyik mellékszereplő lelki baját kezelni próbálják - az illető hölgy nemi erőszak áldozata volt, s azóta is ekörül pörögnek a gondolatai. Ami nyilvánvalóan nem oké, de az a szöveg, amit levágnak neki - hát, nem vagyok szakember, de szerintem az se teljesen oké... Javítsatok ki, s nyugtassatok meg, ha netán tévednék.
Ami az újabban megszokott dühödt moralizálást illeti - hál'égnek szolid-szelíd odamondogatássá halkult.
Nem harapdáltam le az összes körmeim az izgalomtól, de amondó vagyok, hogy aki egy jól megírt krimire vágyik, és képes anélkül végigolvasni ezt, hogy kényszeresen összehasonlítgatná az írónő korábbi műveivel, az bátran vágjon bele.

U.i. Rosszul vagyok ettől a borítótól.

Kiadás: Fabyen, 2016.

2016. október 31., hétfő

Florence - A tökéletlen hang

Forrás: IMDb
Szóval van ez a kedves, kissé (zene)bolond idős hölgy, Florence Foster Jenkins, akit énekesnői sikerről szóló álommal és ehhez cseppet sem alkalmas hanggal áldott meg az ég. Az ő életének egy szeletkéjét követhetjük nyomon ebben a filmben, és uramatyám, hogy mennyit lehet nevetni közben! Egy kis teremben néztük a Művészben, de az a kis terem tele volt, és szakadt a nép a röhögéstől, szóval ha cirka két órányi felhőtlen szórakozásra vágysz, ez például jó választás lehet. Akad benne dráma is, de a hangsúly nem azon van.
Amúgy érdekes módon nekem nem a két fő-fő sztár, vagyis Meryl Streep és Hugh Grant játéka tetszett a legjobban, hanem Simon Helbergé. Eddig azt se tudtam, hogy a világon van*, de mostantól asszem figyelni fogok rá. Az a liftes rész! Hazafelé a buszon eszembe jutott, és hát nagyon kellett vigyorognom :)
A díszlet és a kosztümök pedig egészen egyszerűen: gyönyörűek.
Egy kérdésem van csak: mi a bánat van a késekkel? A bőrtáska rejtélye megoldódik, ez nem. Éppen van rá saját magyarázatom, de nem bántam volna, ha a film is megadja rá a választ.
Igazság szerint egyetlen szívfájdalmam van csak, hogy szinkronos volt, bár a baromi fejfájásommal most annyira nem vágytam feliratot olvasni.
Erősen ajánlott darab.

*Nem, nem nézem az Agymenőket, csak most láttam IMDb-n, hogy abban szerepel.

Eredeti cím: Florence Foster Jenkins
Bemutató: 2016. Most adják a mozik, szaladj!
Rendező: Stephen Frears
Szereplők: Meryl Streep, Hugh Grant, Simon Helbert, Rebecca Ferguson

Második nekifutás

Valamivel több mint két éve már, hogy abbahagytam a blogolást. Illetve dehogyis, bocsánat, az egyik blog, amit a verseknek szenteltem, élő maradt. Többé-kevésbé. Szóval abbahagytam, mert úgy éreztem se időm, se energiám nincs már rá, plusz időnként úgy éreztem kiforgatják a szavaimat, azt meg nagyon nem szeretem.
A helyzet lényegében változatlan, időm továbbra sincs túl sok - sőt, azóta van munkám, a város túlsó végén, így a szabadidőm jó része utazgatással telik. Energia... a nap végére abból se marad sok. A leírt, vagy akár kimondott szavak kiforgatását, vagy kedvesebben szólva: újraértelmezését elkerülni pedig gyakorlatilag lehetetlen.
Amiért mégis újfent kezembe ragadtam a virtuális tollat, az nem más mint... a kevés szabadidő. Logikátlanul hangzik, igaz? Csakhogy úgy áll a dolog, hogy egyik hétvégétől a másikig vonszolom át magam a napokon, és úgy érzem a napok/hetek/hónapok homokszemekként csúsznak ki a kezeim közül. Szeretném, ha lenne valami nyoma, hogy igenis volt időm olvasni, moziba járni, akármi. És szeretném, ha lenne egy hely, ahol felfrissíthetem a memóriámat, mikor heroikus küzdelmet folytatok egy halovány emlékfoszlány felszínre hozataláért, ami több annál mint hogy "hát... azt már nem tudom, miről szólt, de tetszett... asszem".
Mindenről és bármiről írok majd, ami érdekel, és amit szívesen a publikum orrára kötök, ha úgy hozza úrikisasszonyi kedvem. Hogy meddig bírom szuflával, az majd kiderül. Tart, ameddig tart.

U.i. Ami a névválasztást illeti: töredelmesen bevallom, elsőre nem így nézett ki... Elkezdtem ide írni, hogy hát kipróbáltam minden értelmes variációt, ami eszembe jutott, és az volt az első, amit még nem foglaltak le, és hogy keresgéljen tovább a harapós nyúl... Isteni szikra, az sercegett-pattogott akkor e helyt.