Kelly Oram: Kockakommandó sorozat

Nem, nem ezen a címen fut nálunk a sorozat, de azt nem vagyok hajlandó kiírni ide. Ahogy a magyar címeket sem. Sztrájkolok!

Képek forrása: Moly

Először elmesélem, hogy került egyáltalán képbe nálam az első rész. Szerettem volna egy ifjúsági regényt, ami kielégíti a következő kívánságaimat:
- nem szerepel benne egyetlen rohadt természetfeletti lény sem
- lehetőleg senki nem hal meg benne, még csak nem is haldoklik (kisállat se, még a szoba sarkába állított kaktusz se)
- a világot se akarja megmenteni senki, főleg nem egy tizenhat éves, tízoldalanként hisztiző tinédzser
- nem ragadnak a lapok a mérhetetlen mennyiségű sziruptól
- és még vicces is.
Ezenkívül még örültem volna annak is, ha háromszögek csak a matek háziban fordulnak elő, a szerelmi életben nem, de tartok tőle hogy ilyen könyv nincs a piacon :P

Szóval hétköznapi ifjak apró-cseprő gondjairól szerettem volna olvasni. Olyasmit kerestem könyvben, mint amit a Flipped adott filmen. (Igen, tudom hogy magyarul is megjelent az alapjául szolgáló regény, majd egyszer az is sorra kerül.) És Kelly Oram egész jól összehozta ezt nekem. Oké, az én receptemben csak egy csésze cukor szerepelt, ő meg lelkesen egy egész kannával borított bele, de komolyan, ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

Tulajdonképpen mindkét könyv egy-egy félresikerült szerelmi háromszög (hát mit vártál, szívem?! :D) köré építkezik. Az első részben a gyerekkori barátjába reménytelenül belehabarodott Avery próbál kilábalni a viszonzatlan érzelmek mocsarából fent említett srác bátyjának segítségével, a másodikban pedig legjobb barátnőjét, Libbyt kell kigyógyítani egy tahó iránt érzett őőőrült szenvedélyből - a titokban utána epekedő harmadik közreműködésével. Ühüm, igen, nem egy nagy durranás, de hál'égnek az írónő egészen jó humorérzékkel van megáldva, és sikerült olyan témákat is előrángatni a pincéből, amikről nem árt beszélni. Gondolok itt a jó tanuló/plázacica típusú előítéletekre, a túlsúlyos tinik piszkálására, alkoholproblémával küzdő szülőkre, pánikbetegségre, iskolából kimaradásra... Szóval a vadrózsaszín, szivárványszínű cukorrózsákkal és marcipánmacskákkal gazdagon díszített torta kérge alatt savankás citromkrém lapul, igen. Nekem ízlett, és őszintén reménykedem a folytatásban.

Eredeti cím: The Avery Shaw Experiment / The Libby Garrett Intervention (hogy lehetett így fordítani ezeket a címeket, hogy?!?!)
Kiadás: Móra, 2014 és 2016
Fordító: Vándor Judit, illetve Dudik Annamária Éva

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Forrás: Moly

Minden a Felhőatlasszal kezdődött. De komolyan. Korábban a legcsekélyebb érdeklődést sem sikerült kicsiholnom magamból Szolzsenyicin iránt, aztán megnéztem ezt a filmet, amiben valami tetszetőset idéznek tőle, és akkor rögtön el is döntöttem, hogy olvasok tőle valamit. Aztán ezt természetesen elfelejtettem. Aztán elolvastam a könyvet is, megint eszembe jutott, hogy hah! - kéne már szerezni valamit ettől a híres-neves orosztól. Majd ismét a feledés légmentesen záródó burája borult reá. Hogy lépjek is valamit, ahhoz annyi kellett, hogy... másodszor is megnézzem a filmet :D

Egy számomra is rejtélyes oknál fogva ha klasszikus orosz irodalomról van szó - és itt most tök mindegy, hogy azt a klasszikust melyik évszázad termelte ki - mindig letarolják gyönge lelkemet az előítéletek: hogy nehezen olvasható lesz, meg száraz, meg élvezhetetlen és egy büdös szót se fogok érteni belőle. (Titkon a csodás Nemzeti Tantervünket okolom ezért, ugyanis lényegében kizárólag az orosz kötelezőket voltam képtelen anno elolvasni, minden máson végigküzdöttem magam.) Aztán nagy félve nekifutok, és... és három nap alatt lazán elolvasok egy rákos betegekről szóló, kábé hatszáz oldalas orosz regényt. És még élvezem is. Hoppá!

Szolzsenyicin esetében egyébként - megint csak valami buta előítélet okán - különösen féltem a Lila Köd Jelenségtől. A nagy orosz író, aki megjárta a Gulagot is, satöbbi, hát biztos olyan filozófiai magaslatokba röppen, hogy képtelen leszek követni - mondjuk, míg ő felsőbb szférákban kering egy orosz hírműsorokat sugárzó műhold hátán, addig én egy vacak kis trambulinon ugrálva próbálok úgy tenni, mint aki együtt tud repülni vele. No nem, nyájas olvasó, ilyesmitől tartanod felesleges. Meglepően gördülékeny a szöveg, és nem nyomja agyon a filozofálgatás sem.

A történetnek két főbb szereplője van, egyikük, Ruszanov a kommunizmus lelkes híve és egyben állam bácsi egyik buzgó alkalmazottja, az ő megérkezése nyitja a regényt; illetve Kosztoglotov, a morgós száműzött, aki csak a ráknak "köszönhetően" került vissza a kezelés idejére egy civilizáltabb vidékre. De feltűnnek még seftelők, diákok és persze az őket kezelő orvosok és nővérkék sem maradnak ki a sorból. Színes a paletta, és remek a jellemábrázolás, még olyasmiről is beszélhetünk, hogyaszongya: karakterfejlődés. Kosztoglotovért pedig még izgultam is kicsit a végén, pedig időnként kifejezetten nagy parasztként viselkedik. Na, amúgy a vége az nem úgy alakult, ahogy vártam - de tökéletes lezárás, úgy hiszem. Szóval ha egy nem túl napsugaras-vidám, de olvasmányos könyvet keresgélsz, ez jó választás lehet.

Eredeti cím: Раковый корпус
Kiadás: Európa, 2015
Fordító: Szabó Mária

Márciusi zárás

Két havi összesítős poszt egymás után, s közte semmi. Jó lesz odafigyelnem, nehogy ez a rengeteg munka s törődés, mit a blogra fordítok, megártson :)
Node! Úgy fest lassacskán kezdek kikászálódni a korábban említett írási-olvasási válsághelyzetből, úgyhogy még akármi is lehet. Például előfordulhat hogy írok pár bejegyzést, a változatosság kedvéért.

Szóval március. Először is megemlíteném, hogy március elején nekem még karácsony volt. Középiskolai barátnőimmel csak ekkorra sikerült összehozni a találkozót - általában el szokott csúszni valamennyire, de azért ez simán rekord :D De vicces volt ez így, és még könyvet is kaptam. És ha már itt tartunk:

Ímhol a havi beszerzések. A Paladin-prófécia volt az a bizonyos karácsonyi ajándék. A másik tavalyról hozott könyv a Corelli kapitány mandolinja - ezt még decemberben átvette egyik barátnőm (molyos vétel), csak hát ugye most sikerült összefutni. Hónap elején nagy akciózás volt a Geopennél, úgyhogy beszereztem néhány könyvet tőlük is: a Kurblimadár krónikája jelen pillanatban a kedvenc Murakamim abból a - talán - ötből, amit az írótól olvastam. Csak erős gyomrúaknak ajánlom, lehet egyesek szerint spoilernek számít de szerintem azért jobb tudni: elevenen megnyúznak benne egy embert. Az még nekem is sok(k) volt picinyt. A Sötétedés után-nak igen ígéretes a fülszövege, a Bamarre hercegnői pedig jófajta ifjúsági fantasynak tűnik - az Elátkozott Ellát annak idején szerettem, bízom benne hogy az írónő ezen története sem okoz majd csalódást. A Kísértetház pedig lényegében Amadea húgom hibája, annak idején olyan szépeket írt róla, hogy úgy gondoltam ideje sorra keríteni őt is. Aztán a Líra is akciózott egyet, ennek köszönhetően büszkélkedhetek saját példánnyal a Katalin utcából, Lilából és A Végtelen-fjord prófétáiból, és 'ha már úgyis erre járok'-alapon beszereztem végre az Egyszerű történet vessző száz oldal második részét is, a Márk-változatot. Ezt sikerült olyan jól időzíteni, hogy pont aznap reggel kaptam meg a Kultúra utalványomat, amely nap délutánján átvettem a rendelést, úgyhogy még csak nem is terhelte meg nagyon a lelkiismeretemet e kis habzsidőzsi. És a legcsudálatosabb drágaszág: végre, végre! van saját példányom A Gyűrűk Urából, ráadásul éppen pont az az alig beszerezhető, illusztrált díszkiadás, ami szívem vágya volt. Köszönöm itt is a drága molynak, ki elfogadható áron adta át nekem ezt a szépséget! :)

A kiolvasott könyvek száma ezúttal sem egetrengető, de a hónap első felében még javában ama sokat emlegetett válság mocsarában dagonyáztam, úgyhogy semmi meglepő nincs benne. Az első befejezett könyv a Meggyőző érvek volt - kedvenc Jane Austenom, a jó ég tudja, hányszor olvastam már, de változatlanul igen kedves a szívemnek. Aztán folytattam Isaac Asimov Robot sorozatát, ezúttal a harmadik rész került sorra, A Hajnal bolygó robotjai. Sajnos ettől most nem igazán ájultam halomra, de bízom benne hogy a befejező rész kárpótol a csöppet kesernyés szájízért, mellyel ezt a részt visszapakoltam a polcra. Hónap végére belendültem, egy szuszra befaltam Kelly Oram ifjúsági regényét, a The Libby Garrett Intevention-t. Nem, nem angolul olvastam, de senki nem kényszeríthet rá hogy azt a minősíthetetlenül szar magyar címet kiírjam ide. Miután azzal végeztem törlesztettem egy régi adósságot is, kiolvastam végre A bogyósgyümölcskertész fiát Háy Jánostól. Tetszett, felismerni véltem benne a magyar rögvalóság darabkáit. Aztán egy újabb régi kedvencet vettem elő, de ezt már csak áprilisban (kis szerencsével még ma:) fogom befejezni: jelen pillanatban a Rob Roy-t olvasom újra, és hát na, egyelőre nem tervezem hogy kihúzom a favoritok listájáról ;)

Ezúttal filmes téren se művelődtem sokat, először a Jégvihar-t néztem meg, ami a '70-es évek kisvárosi Amerikájában játszódik, a történet két család összefonódott sorsa és egy biliborogatós Hálaadás körül kering. Aztán Llewyn Davis világába nyertem bepillantást, aki remek zenész és orbitális seggfej - érdekes és bosszantó keverék ügyesen tálalva. Közel sem láttam még mindent, ami a Coen fiúk keze alól került ki, de eddig ez áll legközelebb a szívemhez. Valamikor a hónap vége felé megint szükségem volt valami borzasztó limonádéra (én nem tudom egyébként miért igénylem néha a kifejezetten szar filmeket/könyveket, bár ahogy Timi mondja: az immunrendszernek is kell a kosz). Az első választás, aminek már a címére se emlékszem hál'égnek, az annyira rossz volt, hogy még ilyen állapotban se bírtam belőle többet cirka tizenöt percnél, de utána csak lecsúszott ez. Maradjunk annyiban, hogy ezt végignéztem, több szót ne pazaroljunk rá. És végül sorra került A szégyentelen is. Régen tervbe volt már véve, és örülök hogy végre meg tudtam nézni. Nagyon jó film, Fassbender meg olyat alakít benne, hogy azóta is a tovagurult államat keresem.

És a discogs-os listám alapján zenei téren voltam még a legaktívabb - hét albummal ismerkedtem meg. Először is rátaláltam egy lengyel prog rock finomságra, a Lunatic Soul-ra. És mindjárt meg is hallgattam mind a négy albumot - szerintem a második, a Lunatic Soul II a legjobb, kezdésnek ezt ajánlanám az esetleges érdeklődőknek. A következő lépés az volt, hogy a frontember révén eljutottam a Riverside nevű formációhoz, és tőlük is meghallgattam - egyelőre - egy lemezt, jó kislány módjára a legelsőt. Köszönöm, kérek még!-kategóriás darab, már gyúrok a második randira. Aztán átváltottam görög metálra, és a korábban megkedvelt Planet of Zeus tavalyi, Loyal To The Pack című lemezét kerítettem sorra. Ez most annyira nem jött be, de azért felírtam magamnak pár dalcímet, ami kedvemre való volt. Az utolsó próbálkozás egy Earthside darab volt, az A Dream in Static. Na, ez szerintem ennyiben marad, a listámra írt megjegyzés alapján nem volt rossz, csak nem voltam kibékülve az énekes hangjával - márpedig az baj. Segond, rengeteg egyéb, felfedezésre váró zene van még a világon :)

Izgalmatos felsorolásomnak ím végére értem, már csak az van hátra, hogy kellemetes áprilist kívánjak kitartó olvasóimnak :)

Februári zárás

Na, gondoltam most, hogy mindjárt vége a márciusnak is, esetleg félreteszem picit az olvasási-, blogolási és világválságomat, és megírom a februári összegzést.

Viszonylag egyszerű dolgom lesz, könyvből például összesen hármat sikerült befejeznem, ami valószínűleg negatív rekord, de valahogy nem nagyon sikerül kiakadni rajta. Lesz ez még így se :)
Az első sikeresen befejezett könyv a Vasdruida Krónikáinak negyedik része volt, az Átverve, elkövetője Kevin Hearne. Lelkesedésem változatlan, bár jó eséllyel közrejátszik ebben kertészmérnöki voltom. Hát bazzeg, persze hogy szívesen olvasok egy pasiról, aki szabadidejében holmi kelta hókuszpókusszal bezöldíti a döglött sivatagot! És ha még közben meg is nevettet akkor garantált a siker. Nem ajánlanám feltétlenül mindenkinek, de azoknak, akik egy röhögős, akciódús urban fantasyra vágynak, mindenképpen. (Ami azt illeti, én baromi szívesen olvasnék arról is, hogy mit művel Atticus mikor épp senki nem akarja kinyírni, de úgy fest ezirányú igényeimet aligha elégítik ki. Szomorú.) ((Ja, és valaki szóljon már a Könyvmolyképzőnek, hogy kicsit tempósabban hozzák a folytatásokat, mert ez a kétévente egy részt esetleg-talán kiadunk hozzáállás kicsit kurva idegesítő.))
A második könyv Julia Quinn Bevelstoke-trilógiájának befejező kötete volt, a Tíz dolog, amit szeretek magában. Ez volt a leggyengébb láncszem a sorozatban, de még így is szórakoztató volt.
A harmadik pedig egy Kázmér és Huba képregény volt, a Véres mancsú dzsungelmacskaszörny. Azt remélem senki nem várja, hogy ezt elkezdem irodalmilag elemezgetni, vicces volt, mint mindig :)

Filmek terén már sokkal jobban állok, tizenegy friss hús, meg asszem talán három újrázás csúszott le. Ó, és egy újabb személyes rekord: ebben a hónapban négyszer voltam moziban. Összehasonlításként: tavaly egész évben kilencszer jutottam el... Először A számolás joga hősnőivel izgultam az amcsik űrbe jutásáért, aztán önként és dalolva adtam át magam az agyzsibbasztásnak az Angry Birds mozifilm segítségével. Soha életemben nem játszottam egyébként az eredeti játékkal, de talán jobb is így. Épp elég függőséget szedtem már össze, köszi. Februárban volt a névnapom is, és ezt egy mozizással ünnepeltem, az Ez csak a világ vége-re ültem be, és hát nagyon jó választás volt. Kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam a székemben ülve, még az is felmerült bennem hogy kirohanok a teremből - ha valami nyomasztó családi drámára vágysz, hajrá! Aztán továbbra is az instant jókedvet okozó filmek ösvényén lépdelve elmentünk a Holdfény egyik premier előtti (alias: agyonzsúfolt termes) vetítésére. Nagyon tetszett ez is, de azért nem ez volt életem legmegrázóbb filmélménye. A következő mozi az új Jim Jarmusch film volt, a Paterson. Csak annyira voltam rákattanva, hogy a bemutató napján elkéredzkedtem két órával hamarabb a munkahelyemről, hogy meg tudjam nézni a délutáni vetítést :D Ami egyébként fantasztikus volt, a második legkedvencebb filmem lett a rendezőtől. Aztán felmerült itthon egy kis probléma: elkezdett kissé szeszélyesen működni az egyik médiabox, pont az, ami műsorrögzítős, és amire az elmúlt másfél-két évben egy nagy rakás filmet vettem föl, hogy majd egyszer jól megnézzem. Hát, jöttek cserélni a kütyüt. Úgyhogy előtte való szombaton szépen beültem a tévé elé, és... megnéztem öt filmet. Az első a Szép kis fürdőhely volt, amin őszintén szólva szénné untam magam, a klasszikus európai drámák rajongói biztos imádni fogják, de nekem bőven sok volt egyszer is. Aztán jött egy régi adósság, a Nader és Simin. Na, ez viszont egy elképesztően jó film, és nagyon sajnálom hogy a rendező új alkotását mégse néztük meg moziban. Aztán egy újabb klasszikus jött, Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés-e. Bocsánat, de létezik olyan, a hetvenes években Gene Hackman főszereplésével forgatott thriller-szerű izé, ami nem ilyen kurva unalmas? Hát jó, mondjuk jobban bírtam, mint a Francia kapcsolatot, ezen legalább nem aludtam el... Készséggel elismerem, hogy semmit sem értek a filmekhez, csak ezeket ne kelljen még egyszer újranézni, könyörgöm. Szerencsére a következő darab kárpótolt összes szenvedéseimért, a Mud szerintem egy nagyon jól sikerült dráma, és azt hiszem annak is eljött az ideje, hogy Matthew McConaughey-t bevegyem a kedvenc színészeim egyre népesedő táborába. Mondjuk ez már a True Detective-nél esedékes volt :) A nap zárásaként pedig a Leány gyöngy fülbevalóval-t néztük meg. Annak idején a könyvtől nem voltam elájulva, de a film kifejezetten jól sikerült, és amennyire vissza tudok emlékezni a regényhez is hű maradt. És végül, a hónap utolsó újdonságaként meglestük A mogyoró-melót. Öregem... hát, ha rajtam múlik az unokahúgom ezt nagyon, nagyon sokáig nem fogja megnézni. Antipatikus főszereplő, nem egyértelműen jó üzenet és az elfogadhatónál nagyjából öttel több emésztéssel kapcsolatos poén. Mi a jó francot akartak ezzel?! Ehh, mindegy is...
Az újrázások: volt egyszer egy Halhatatlan szeretők, szerintem nem kell magyaráznom. Legalább annyira imádtam, mint első alkalommal. Aztán megnéztem az Augusztus Oklahomában-t, ezúttal feliratosan. A tavalyi év egyik legnagyobb filmélménye volt, és másodjára sem okozott csalódást, azt hiszem párszor előkerül még. (Amadea! Ha még nem láttad: hát itt egy hétköznapi sztori egy elcseszett családról, szerintem neked is tetszene.) És végül egy csipet klasszikus romantika: a kedvenc Jane Austen regényem adaptációját, a Tartózkodó érzelmet is megnéztem, ezt már sokadszorra. És annyira jól esett, hogy utána kiolvastam a könyvet is, de az már a márciusi zárásban lesz :D

Zeneileg sem vittem túlzásba, viszont az a néhány lemez amit sorra kerítettem, jó választásnak bizonyult. A The White Stripes Elephant-ja egy-két szám kívételével erős tetszést aratott, nem tartom kizártnak hogy idővel a kedvencek közé emelkedik. Alannah Myles albuma aligha kerül fel bármilyen "hallanod kell mielőtt meghalsz"-típusú listára, de nekem jól esett, ahogy az utána tolt Vixen is. Csajos glam-rock hangulatban voltam aznap este, no. :)

És végül: a könyvbeszerzések. Tízen vannak a drágák, és kivételesen egész jól sikerült róluk a kép, úgyhogy nem sorolom, itt a remek lehetőség egy kis szemtornára:

És akkor cirka két hét múlva írhatom a következő havi zárást... :'D

Deadpool

Forrás: IMDb

Atyaég, mennyire vártam én ezt a filmet! Moziban lemaradtam róla, így hát kivártam míg műsorra tűzi az HBO, de akkor aztán rögvest meg is néztem. Ne tudd meg, milyen állapotban mentem másnap dolgozni...

Nem tudom, kell egyáltalán írnom, miről szól a film? Annyira tele volt vele anno minden, a tévé, a net, egyeseknek a hócipője... Áh, mindegy, dióhéjban: Wade, az aranyszívű verőlegény megtudja, hogy halálos beteg, majd találkozik egy rejtélyes fickóval aki gyógyulást ígér neki. Aztán hogy, hogy nem, egész testet fedő gumijelmezes (anti)szuperhőssé lesz.

Oké, kezdjük ott hogy tetszett. Aztán folytassuk ott, hogy annyira azért nem tetszett, mint vártam. Imádom a néző felé kikacsingatós felépítést, a klasszik szuperhősfigurák karikírozását. És igen, rengeteget nevettem rajta, még úgy is, hogy az én ízlésemnek egy kicsit sok volt az altesti poén. Az alapsztori fájdalmasan egyszerű, de a maga káromkodós humormorzsáival megszórva igazán szórakoztató. Viszont csak és kizárólag azoknak ajánlanám, akik jól bírják a trágárságot. Meg a trutyit, mert Deadpool elég jó hatásfokkal aprítja a rossznépet...
Namost, ami a színészeket illeti: Ryan Reynoldsnak nagy valószínűséggel ez élete eddigi legjobb szerepe. A film nagy részében semmit nem látsz az arcából, de süt róla, hogy mennyire élvezi az egészet. A mellékszereplők közül nekem Dopinder (Karan Soni) és Vak Al (Leslie Uggams) voltak a kedvenceim. Viszont a látványvilág... hááát, nem volt az olyan rossz, de még lehetett volna javítani rajta. Talán a következő részben ütősebb lesz.

Bemutató: 2016
Rendező: Tim Miller
Szereplők: Ryan Reynolds, Morena Baccarin, Karan Soni, Ed Skrein

Füst

Forrás: IMDb

Tudod van ez a dohánybolt a sarkon, egy Auggie nevű pasas terjeszti ott a legális légútrombolókat. Például Paul Benjaminnak, az írónak, aki annyira maga alatt van, hogy kis híján az autók elé sétál - de szerencsére egy fiatal srác megmenti önmagától. Ő pedig hálából befogadja, segíti ahogy tudja. Felbukkan még egy régi szerető egy problémás lánygyermek hírével, egy gyerekét elhagyó apa, vagy épp egy vak hölgy, aki az unokáját várja karácsonyra...

Szerettem ezt a filmet, de őszintén szólva nem is számítottam másra, miután felfedeztem hogy Paul Auster írta a forgatókönyvet (oké, csak egy könyvét olvastam, de az elég jó volt). Arról nem beszélve, hogy az egyik főszerepet Harvey Keitel alakítja, szokás szerint remekül. Azt hiszem azt szerettem benne a legjobban, hogy hétköznapi. Többé-kevésbé. Az egyes szereplők történetei külön-külön abszolút hihetőek, csak azt veszem be nehezen, hogy így egy kupacban jönnek. Bár a jó ég tudja, mennyire sűrűsödik össze a komplikált életek viharfelhője egy bagóshopban... Egyébként legjobban Auggie hobbija tetszett, kár hogy nem írhatom le, spoiler-érzékeny olvasóktól tartván :)
Azoknak tudnám ajánlani, akik egy földhözragadt filmre áhítoznak, szomszéd pasi/nő karakterekkel, hétköznapi, de attól még nem kevésbé fájdalmas problémákkal.

(Amadeának meg hála és köszönet, amiért felhívta rá a figyelmem, hogy van folytatás is. Még nem került sorra, de remélhetőleg hamarost...)

Eredeti cím: Smoke
Bemutató: 1995
Rendező: Wayne Wang, Paul Auster
Szereplők: Harvey Keitel, William Hurt, Harold Perrineau, Forest Whitaker, Stockard Channing

Hervadó virágok

Forrás: moviepostershop

Szóval van ez a Jim Jarmusch nevű alak, akit azóta bálványozok, hogy x éve láttam a Halott embert (Dead Man), ami kedvenc filmjeim közt is a legkedvencebb, első megtekintése óta töretlenül. Egyértelmű volt, hogy minden filmjét látni akarom, és ami azt illeti, jelen sorok pötyögése közben az a csodás valóság, hogy az egész estés mozifilmek közül már csak eggyel lógok - a Permanens vakáció még hátravan. Nem minden filmjét rajongom (Az irányítás határai pölö akkora lila köd nekem, hogy az a Holdról is szabad szemmel látható), sőt, van amire már alig emlékszem, de Hollywood legmenőbb frizurájú pasasának akkor is örökös, bérelt helye van szőrös kis szívemben. Gondoltam jó lesz ezt így az elején tisztázni.

A Hervadó virágok nőfaló hőse, Donny kap egy titokzatos, bugyirózsaszín levelet egykori szeretőjétől, melyben közli vele, hogy van egy fia, aki épp elindult megkeresni a kedves papát. A bibi ott van, hogy Donnak sejtelme sincs, melyik barátnő írhatta a levelet. Barátja és szomszédja, Winston siet a segítségére - kér tőle egy listát a szóba jöhető hölgyekről, majd kidolgoz egy faja kis ütemtervet, hogyan is kéne utánajárni az igazságnak.

Na, ez például nem került a kedvenceim közé, de attól még élveztem :) Azt szeretném leszögezni, hogy Jarmusch nem a pörgős filmeken élőknek rendez. Az ő művei lassúak, atmoszférikusak, tele irodalmi és egyéb utalásokkal, kissé alter zenékkel. Én imádom, de akinek kétpercenként robbanás vagy autósüldözés kell, vagy minimum egy üvöltözős, drámai jelenet, hát szénné unja magát rajta, az hóttziher. Vagy öt perc után hagyja a 'csába :) Szóval csak arra akarok kilyukadni, hogy ne akkor vágj bele, ha épp pörögsz, mint egy búgócsiga, hanem egy csendesebb pillanatodban, akkor fog betalálni. Ó, és hadd tegyek még említést a finom humorról, ami úgyszintén a Jarmusch-alaprecept része, és itt sem hiányzik. Mindehhez vegyük hozzá a rendező néhány kedvenc színészét (Bill Murray, Tilda Swinton...), tűzzük körbe pár csokor rózsaszín virággal, keverjük össze, és már meg is kaptuk ezt a filmet. Önmagában teljesen tök jó, de valamiért nálam mégse kúszott fel a dobogóra. Azért csak szaladjatok megnézni, sokak szerint ez a legjobb darabja az életműnek :)

Eredeti cím: Broken Flowers
Bemutató: 2005
Rendező: Jim Jarmusch
Szereplők: Bill Murray, Julie Delphy, Jeffrey Wright, Sharon Stone, Frances Conroy, Jessica Lange, Tilda Swinton