Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam

Forrás: Európa

Böcsülettel bevallom, én most egy olyan trükkel próbálkoztam, hogy levettem szépen a polcról ezt a lassan két hónapja olvasott könyvecskét, és imitt-amott belelapozgattam, emlékfrissítési célzattal. De azt hiszem fölöslegesen erőlködtem, mert ahol csak kinyitottam - hát mind ismerős sztori volt. Kiderült, hogy egész jól emlékszem a könyvre, most szólj hozzá!* Csak kábé semmit nem tudok írni róla anélkül, hogy szétspoilerezném az egészet...

Elbeszélőnk, a pikolófiúként debütáló Jan két dologba szeret bele történetünk kezdetén: a pénzbe és a kerekded női domborulatokba. És a kutya mindenit, nem nyugszik míg mindkettőből jó sokat nem szerez :) Tulajdonképpen azt követhetjük végig, hogyan dolgozza magát egyre feljebb a szamárlétrán, ambiciózusan, a történelmi eseményekre vakon. És bár alapesetben baromi ellenszenvesnek találom ezt a fajta hatalomvágyat, Hrabal elérte hogy megkedveljem ezt a csöpp, fölvetett állal flangáló fiatalembert. Pedig néha olyasmikbe keveredik, hogy a hajam égnek áll...
Szerettem olvasni ezt a könyvet, az összes kis csipkelődő, humoros vagy épp pajzán történetecskéjével. (Nekem) nem a hangosan rötyögős fajta, hanem az a könyv, amit majdhogynem folyamatosan somolyogva olvasol. (Mert azért a második világháború elég hervasztóan tud hatni az ember hangulatára, legyünk őszinték.) Fogok még Hrabalt olvasni**, az hétszentség - már csak azért is, mert a Harlekin milliói már itt figyel a polcon. Szép kék.
A cseh humor rajongóinak ajánlanám, de ők már valószínűleg olvasták. :)

Eredeti cím: Obsluhoval jsem anglického krále
Kiadás: Európa, 2014
Fordító: Varga György

*Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár éve láttam a könyvből készült filmet, és elég sok minden megragadt emlékezetem légypapírján, úgyhogy a könyv voltaképpen annak emlékeit frissítette fel. Ja, és ha már itt tartunk, a film is jó, bátran vágjatok bele.
**Meg korábban is olvastam már, a Sörgyári capricciot, de az valahogy annyira nem jött be. Leszámítva a mosómedvét.

Precious - A boldogság ára

Forrás: IMDb

Azt hiszem kijelenthetjük, hogy egy lusta disznó vagyok. (Húsz napja írtam ide utoljára b*szki, pedig még szabin is voltam...) De most nekiduráltam magam és... hát, legalább addig eljutottam, hogy minden elmaradt poszthoz elkezdtem egy vázlatot csinálni, mondván legalább azt lássam, mennyire csúsztam meg. Khmm... 21 bejegyzést kéne megírni. Ám ha ezt befejezem, már csak huszat, ollé!

A Precious majdhogynem a premierje óta oda volt betonozva a filmes várólistámra, és várt türelmesen a sorára. A hosszas halogatás egyik oka az volt, hogy féltem tőle. A trailer alapján olyasfajta filmnek tűnt, ami módszeresen beledöngöl a padlóba, aztán rádborít egy konténert hogy fel se bírj állni. Nos. Megnéztem. Olyasfajta.

Precious egy fiatal, fekete lány, és még ki se mászott az iskolapadból, de máris a második gyermekét várja. Átpasszolják egy másik suliba, ahol - fogalmazzunk talán így - a kicsit problémásabb lányokat tanítják, és ahol összebarátkozik a tanárnőjével, sőt, az osztálytársaival is. Azonban míg életének ez a fele mintha kezdene jó irányt venni, úgy másfelől otthon nem tud elbújni az őt terrorizáló anyja elől. A vezérfonal a filmben ez, a családon belüli erőszak, és hát anyám, ha ettől nem lesz hányingered, akkor semmitől. El nem tudom képzelni, ilyen szülők mellett hogy lehet emberséges emberré cseperedni, de úgy látszik néha sikerül (úgy tudom igaz sztori alapján készült). Szerencsére a főszereplőket is jól választották meg, Gabourey Sidibe és Mo'Nique is erőteljes, állat-padlóra-koppantós alakítást nyújt, csak azért nem írom, hogy élvezet volt a játékukat figyelni, mert... nos, nem volt az, végig szörnyülködtem az egészet, csakhogy itt ez is volt a cél. Kalapemelintés és tapsözön a hölgyeknek.
Az említetten kívül előkerül még a segélyekkel való visszaélés, mint téma, a fogyatékos gyerekek nevelése vagy épp az iskolarendszer - jelesül, hogy az hogy egy diáknál az egyik tanítási módszer nem válik be, még nem jelenti azt, hogy nevezett diák menthetetlenül hülye az élethez.
Jó és fontos film, mindenképpen ajánlom ha eddig kimaradt volna.

Eredeti cím: Precious
Bemutató: 2009
Rendező: Lee Daniels
Szereplők: Gabourey Sidibe, Mo'Nique, Paula Patton

A nagy szépség

Forrás: IMDb

Azt hiszem ez lesz az a film, amiről semmi értelmeset nem fogok tudni írni - mégpedig azért nem, mert megalapozottnak érzett gyanúm szerint nem jött át az üzenet. Csak a felszínét karcolgattam, vagy ha úgy tetszik, a jéghegy víztükör fölé törő egyharmadát vettem észre. Tiszta mázli, hogy nem vagyok hivatásos kritikus, csak egyszerű néző :)

Szóval Jep Gambardella egy a felső tízezerhez tartozó újságíró - illetve író, x évvel ezelőtt ugyanis írt egy könyvet is. Az ő szülinapi partijának a közepére csobbanunk a film kezdetén, bulizunk egy jót, majd szép lassan megismerjük életének állandó szereplőit, vele együtt csippentünk ki az embertömegből néhány új jelöltet. Egyesektől el is búcsúzunk, végleg.

Ez az alkotás nekem már túl művészi volt ahhoz, hogy képes legyek befogadni. Ami eljutott hozzám, az a római látképek és műtárgyak szépsége, és a zenéké, meg néhány az élet múlása fölötti merengéstől mélabús pillanat. Bizonyára volt valami mélyebb értelme mindennek, csak nem találtunk egymásra. A jövőben is figyelni fogom Paolo Sorrentino munkásságát, mert az Ifjúság viszont közel egy év után is eszembe jut olykor-olykor, a tavalyi év egyik kedvence volt. De ezt, ezt aligha nézem újra, ahhoz túl rövid az élet, ebben mélyen egyetértek Jeppel.

Azt hiszem ezt a filmet azoknak érdemes megnézni, akik szeretik Fellinit. Valahogy stílusában hasonlónak érzem, bár lehet csak azért, mert őt se nagyon értem :D

Eredeti cím: La grande bellezza
Bemutató: 2013
Rendező: Paolo Sorrentino
Szereplők: Toni Servillo, Carlo Verdone, Sabrina Ferilli

A nyár királyai

Forrás: IMDb

Egy tizenévesekről szóló film, amiben nincsenek természetfeletti lények, és amitől nem kapok agylobot még a végére sem. Ilyen is van, most képzeld. Nem túl gyakran, de előfordul, és ez itten a kevesek közé tartozik.

Szóval végy három középiskolás srácot. Egyeske félárva, akit az apja gyakorlatilag folyamatosan cseszeget valamiért, és aki belehabarodott egy kedves szöszibe. Ketteske a Suli Álompasija kategória, magas, kigyúrt, értelmes, csak neki is az idegeire mennek a szülei - az ő cseszegetésük mondjuk legalább az az alapvetően jóindulatú fajta. Hármaskáról lényegében csak annyit tudunk, hogy kicsit sötét, de legalább igaz barát :)
Nos, ők hárman úgy döntenek, hogy megszabadulnak rabláncaiktól, és kiköltöznek az erdőbe, új - felnőtt - életet kezdeni.

Na hát én ezt a filmet tökre élveztem. A fiúk problémája átérezhető, és ha harmincasként már nem is tartom jó megoldásnak ezt a vissza-a-vadonba típusú lépést, az ahhoz kellő bátorságot elismerem, a valahol még bennem bujdosó tini pedig lelkes kurjongatással és tapssal üdvözli azt.
Egyébiránt ifjú színészeink jó alakítást nyújtanak, a humor is rendben van és a forgatás helyszínéül szolgáló erdő is csodás, nyilván. Nekem abszolúte pozitív élmény volt, ha egy értelmes YA-mozit keresel, ezt melegen ajánlom.

Eredeti cím: The Kings of Summer
Bemutató: 2013
Rendező: Jordan Vogt-Roberts
Szereplők: Nick Robinson, Gabriel Basso, Moises Arias

A virág románca

Forrás: IMDb

Azt hiszem ezt a filmet lényegében három okból akartam megnézni, ezek: Alan Rickman, Kate Winslet és kertészet. Az előzetes nem igazán győzött meg, de mikor egy könnyedebb romantise mozira vágytam, végül belevágtam. Nos, annyira nem volt könnyed (nem egy ilyen bolondozós-komolytalan fajta), viszont jól esett fáradt lelkemnek.

Kate egy özvegyet alakít, aki kertépítéssel foglalkozik, és megpályáz egy munkát egy híres szakmabélinél (Matthias Schoenaerts*), aki XIV. Lajosnak tervez királyhoz méltóan pompás parkot Versailles kastélya köré. Aztán kertészkednek egy jót. Bocs, tényleg nem nagyon történik más :) Jó, oké, némi szerelmi cselszövevény azért még becsúszik, nyilván.

Azt ugye mondanom sem kell, hogy A.Rickman és K.Winslet egyaránt hozza a formáját? Mind a ketten ott csücsülnek kedvenc aktoraim polcán, és semmi le nem robbanthatja őket onnét. Nem mondom, hogy soha nem alakítottak ennél nagyobbat, de csalódást sem okoztak. Maga a történet, az egyszerű mint egy faék, és elég lassan csordogál - ha nem bírod az ilyesmit, inkább hagyd a fenébe. Viszont ha kedveled a családi tragédiákkal, elhagyott kedvesekkel tarkított, csini díszletekkel és ruhákkal operáló filmeket, akkor egy hangulatbénítóan szottyos napon főzz le egy bögre teát/kávét/amitszeretsz, nyomd le a lejátszás gombot és két óra hosszára felejtsd el a cudar külvilágot.

Eredeti cím: A Little Chaos
Bemutató: 2014
Rendező: Alan Rickman
Szereplők: Alan Rickman, Kate Winslet, Matthias Schoenaerts, Stanley Tucci

*Ugye nem én vagyok az egyetlen, akinek ha helyesen akarja leírni a nevét, muszáj valahonnét puskáznia?!

Januári zárás

Most tök olyan érzésem van, hogy elrohant ez a január a fagyhalálba, pedig csak arról van szó, hogy olyan szinten megcsúsztam a posztok írásával, hogy alig két hete írtam az utolsó hónapösszegzős bejegyzést. (Rászántam egy fél percet, és elgondolkoztam rajta miként csűrhetném-csavarhatnám tovább ezt a mondatot oly módon, hogy elférjen benne még legalább öt "hogy" és két-három "olyan", de inkább megkímélnék mindenkit az ezirányú próbálkozásoktól. Szívesen.)

Tehát: január. Amikor is megérkezett a karácsonyra várt hótakaró, ami aztán istenesen le is fagyott. Amikor minden áldatlan reggel odafagytam a buszmegállókba. Amikor elolvastam hat könyvet és megnéztem kilenc filmet. Na, maradjunk ennél az utóbbinál, ez hangzik a legjobban.

A nyitótáncot Hraballal lejtettem el: az Őfelsége pincére voltam régi adósság volt, a filmet olyan két-három éve láttam már, a regényt halogattam - de ami késik, az csak várat magára. Utána átruccantam északra, és elolvastam a norvég Per Petterson nagyrészt Dániában játszódó regényét, mely a szerintem csodás Átkozom az idő folyamát címre hallgat. Aztán Giulia Enders Bélügyek című könyvét olvasva rádöbbentem, hogy lényegében egy két lábon császkáló bolygó vagyok, rengeteg apró lakossal, és e tudat engem boldoggá tesz. Ezután folytattam Asimov Robot sorozatát, A mezítelen nap-pal. Róla nem lesz külön poszt, majd ha mind a négy rész lecsúszott pötyögök róla valami rendkívül informatívat. (Azért az ugye mond valamit, hogy lényegében biztosra vehető: az Alapítvány sorozat is a polcomon fog landolni...?) A hónapban volt egy háromnapos hétvégém is, úgyhogy bátor voltam és belevágtam benga köteteim egyikébe: végre olvastam Szolzsenyicint! Méghozzá a Rákosztályt. És másfél nap alatt bepusszantottam, ami engem lepett meg a legjobban. A desszert pedig a Brooklyn volt, Colm Tóibín tollából (hát, valószínűleg inkább a klaviatúrájából, de az milyen hülyén hangzana már?!). Őszinte leszek: mind jól estek. Hétvégén megpróbálok összekaparni némi alkotóerőt, hogy poszt is szülessék róluk végre.

Ami a beszerzéseket illeti, ők tizenegyen vannak:

A nyuszi már csak szombatig lakik nálam, muszáj volt megörökíteni :)

Ebből hatan a csodás 2+1 akció gyermekei: a fentebb emlegetett Bélügyekre annyira rákattantam, hogy muszáj volt azonnal beszerezni. A kedvezmény kimaxolása érdekében mellé csaptam egy Matildát, amit film formában gyerekként nagyon szerettem, és egy Vonnegutot. Kicsit később felfedeztem, hogy megint rendelhető az Amikor Nietzsche sírt - az előbbi okból ő is kapott társaságot, a Nyílt titkok és a Nők a tűzvonalban lettek partnerei. És végül becsúszott még egy rendelés, mert létfontosságúnak éreztem, hogy kézközelben legyen egy-egy példány a Vasdruida legújabb részéből és az Északfiból. Mea culpa. A Sherlock összest és a Karácsonyi leveleket pedig abból a Kultúra utalványból szereztem be, amit a Jézuska hozott :)

Filmes fronton is elég jó volt a felhozatal, egyik választottammal se nyúltam mellé. Amerika Kapitány nyitotta a sort, a Polgárháborújával, ez gyakorlatilag az egyetlen olyan tétel ebben az egész zárós posztban, amiről már sikerült írnom valamit - még ha csak 3 in 1 formában is, ímhol a link. Utána Alan Rickman filmjét lestem meg, ez A virág románca névre hallgat, és kertépítők a főszereplői - kertészmérnökként jóhogy élveztem, még ha fényévekre kerültem is az egyetem óta a szakmámtól. A nyár királyai következett, és szerencsére alaptalannak bizonyult azon félelmem, hogy túl kamaszos lesz ez nekem. A tavalyi filmek közül az egyik kedvencem Paolo Sorrentino Ifjúsága volt, azóta csúszkált egyre előrébb a virtuális várólistán A nagy szépség. Nem tetszett annyira, mint a frissebbik alkotás, de azért köszönöm, finom volt, különösen zenei téren. Eztán Precious volt szíves a padlóba döngölni, hogy aztán Jim Jarmusch küldhessen rózsaszín, Hervadó virágokat a síromra. Ó, és azt tudtátok-e, hogy Paul Auster forgatókönyvet is írt? Igen, igen, részben neki köszönhetjük a Füst című mozit, amiben egyik személyes kedvencem, Harvey Keitel a főszereplők egyike. Volt egy újrázás is, múlt hétvégén észrevettem, hogy a Cinemaxon adják a Nyom-ot, és hát muszáj volt... még ha szinkronosan is. A sort pedig Deadpool zárta, amit végre, végre! adott az HBO. Ezúton is hálám s köszönetem.

És hogy ez se maradjon említetlenül, bár rajtam kívül aligha érdekel bárkit is: két (nekem) új lemezt hallgattam meg, az egyik Damien Jurado-tól a Rehearsals for Departure, amit Sorrentinonak köszönhetek (a kedvenc betétdalomat A nagy szépségben ő követte el). Azt hiszem, vagy inkább remélem hogy nem ez lesz a legjobb albuma, ez olyan közepeske volt nekem, majd még próbálkozom. A másik pedig a Living Things a Linkin Parktól. Hát ezt meg azért hallgattam meg, mert nem igazán sikerült eldöntenem, akarok-e menni a koncertjükre nyáron vagy nem. Nos, most inkább afelé hajlok, hogy nem. A tizenévesként agyonhallgatott Hybrid Theory és Meteora mindig szép emlék lesz, de ez nem jött be.

Ennyi voltam mára, mindazoknak akik bírták cérnával idáig, köszönöm a kitüntető figyelmet.
Kellemetes élményekben gazdag februárt kívánok mindenkinek :)