Oldalak

2016. november 27., vasárnap

Amikor a könyvek művészetről mesélnek

...azt néha egészen konkrétan teszik. Fognak egy írót/festőt/egyebet, és valós vagy fiktív írást kanyarítanak róluk. Olykor majd az egész könyv a műveikhez fűződő kapcsolatukról szól, meg a művészetről úgy általában. De én most nem ezekről szeretnék írni.

PuPilla blogján olvastam az első szösszenetet a témában, és kedvet kaptam egy saját verzió megírásához. Ahogy olvastam a sorait, egyre-másra ugrottak be a saját, hasonló élményeim, és hát miért is ne foglalhatnám össze őket egy csecse csokrétába?

Fülbemászó dallamok

Kezdjük talán ezzel, mert ez a legjellemzőbb nálam. Sokszor elég a könyv címe, és máris bekapcsol a rádió a fejemben. Ami kapásból be szokott ugrani erről, az Jancee Dunn könyve, a Don't You Forget About Me. Fogalmam sincs, miről szól a könyv (az író nevére se emlékeztem, úgy kellett kipuskáznom molyról :D), nem is érdekel, de mikor szembejött velem, abban a pillanatban felzúgott a Simple Minds klasszikusa:


De volt még jópár ilyen, anno még egy molyos polcot is kreáltam róluk Dallamos könyvcímek néven (azóta más kezeli, de milyen jó, hogy megvan még! - így sokkal könnyebb dolgom van most :). Néhányat még idepakolok közülük, a hozzám hasonló zenefanok kedvéért (nem PuPi, nem baj hogy egyiket se hallgatod meg ;).
Carole Matthews: It's a Kind of Magic c. regényéről mi más is juthatott volna eszembe, mint a Queen?!


David Macinnis Gill: Black Hole Sun. Hát ugye ez se kérdés...Soundgarden, naná.


Iain Banks: Walking on Glass c. műve Annie Lennox-ot idézte elém...


...a Cat's Cradle Kurt Vonneguttól pedig Ugly Kid Joe-t...


Nna. Asszem ennyi elég lesz (tudnék még mit linkelni, hajaj! de ne vigyük - még ennél is jobban - túlzásba, ugye).
Amúgy anno egy jó darabig kábé minden utalásnak utánanéztem, ami az aktuális olvasmányomban szerepelt, lett légyen az híres ember, épület, festmény vagy zene. Akkoriban még nagyon lelkes voltam e téren, időm is volt rá bőven. Mai napság már nagyon ritkán kutakodom, csak akkor ha az írónak sikerül annyira felcsigáznia a kíváncsiságomat, hogy ne tudjak ellenállni a késztetésnek.
De maradjunk még egy pindurkát a muzikális tapasztalatoknál. Három könyv van, ami anélkül is eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hogy fel kellett volna túrnom az olvasmánylistámat, emlékfrissítés okán. Az egyik David Mitchell könyve, a Szellemírók. Iszonyat régen olvastam, alig emlékszem belőle valamire, de egy régi tartozásra nagyon is: van benne egy fejezet, ahol lényegében egy teljes rádióműsor zeneanyagát felsorolják - anno elhatároztam, hogy végig is hallgatom az egészet, de a mai napig nem tettem meg. Majd egyszer...
A következő Az elszúrt idő nyomában Jennifer Egan tollából. Na ez viszont elég erős szálakkal kötődik a zenéhez, gyakorlatilag ez volt az oka, hogy felfigyeltem és vágytam rá. Elég jó könyv egyébként, és a híres rock'n'roll-csendeket becsülettel végig is hallgattam, azt hiszem még gyűjtöttem is mellé párat. Ugyanakkor ehhez a könyvhöz kötődik az egyik legkellemetlenebb emlékem ilyen szempontból. Itt még a fentebb említett lelkes-időpazarló állapotban leledztem, mindenre rákerestem, ami csak szóba került. És volt egy dal... nem volt ismerős a címe, de aztán kiderült, hogy nagyon is ismerem. Egy Blondie szerzemény volt talán. Meghallgattam youtube-on, még jól is esett, olyan nosztalgikus érzés volt. Csakhogy... ugye ismeritek a dallamtapadás jelenségét? Amikor az istennek nem akar egy dal kimenni a fejedből? Én ettől napokig nem tudtam megszabadulni, a végén már egészen hisztérikus állapotba kerültem tőle :D Nem fogom linkelni, ugyanis nem akarok rákeresni sem, soha az életben többet hallani sem akarom. (Kérlek, könyörgök, ne kezdjetek el tippelgetni alant, hogy melyik szám lehetett az. Nem akarom látni a címét, véletlenül sem!)
A harmadik játékos pedig a Mocsok, Irvine Welsh-től. Ami szintén jó könyv, csak sajnos undorító is. A főszereplő egy elképesztően taszító alak, aki viszont időnként zenéről fecseg. Mint például Phil Collins. És ha igaz itt olvastam a Michael Schenker Group-ról. Anno bele is hallgattam egy-két számukba, tetszett is, el is határoztam hogy meghallgatom pár albumukat... hát, azóta se. De lásd mint fent: majd egyszer.
Óóó, és ebben a pillanatban jutott eszembe még egy! Szergej Lukjanyenko Őrség-sorozata adta nekem a Kipelovot :) És egy Rammstein-klipet is emlegetnek valamelyik részben, ezt itt:


Ecsetvégre kapva

Az első könyv, ami eszembe jut, ha festészetről van szó, az Anna Gavalda Együtt lehetnénk-je. Vannak, akik szerint szépirodalmiaskodó giccs, szerintem meg egy kedves történet problémás, de kedves emberekről. És tele van utalásokkal olyan festőkre, akikről korábban a büdös életben nem hallottam. A 99%-uk sajnos el is tűnt emlékeim süllyesztőjében, de van egyvalaki, aki megmaradt - bár, hogy őszinte legyek, az ő nevére se emlékeztem már, de le van mentve egy képe, amibe beleszerettem, így aztán némi kutatás után kíváncsi tekintetetek elé vethetem a nevét: Zao Wou-Ki. Még annyit fűznék hozzá, hogy én általában véve nem szeretem az olyan képeket, amin nem látszik egyértelműen, hogy mit ábrázol. Nem az én műfajom. És akkor ehhez képest az egyik legnagyobb kedvencem lett ez:

Forrás: poramoralarte
Málnaszörp-rózsaszín fogalmam sincs, mit akart ábrázolni a művész, de nem is nagyon érdekel. Valami sok-sok éve megfogott ezen a képen, és azóta se ereszt.
Talán, ha most szépen fognám magam, és átnyálaznám az olvasmánylistámat, egy egész sor festő és kép beugrana, amit be lehetne ide tűzködni, de ahhoz nincs türelmem, úgyhogy kénytelenek lesztek beérni két frissebb, idei élménnyel. (Igen, tisztán hallom a csalódott morajlást...)
Az egyik Paul Auster Holdpalotájában várt rám. Hosszan mesél, elemezget egy képet, amit ezek után muszáj volt megnéznem közelebbről. A Holdfény az, elkövetője pedig Ralph Albert Blakelock:

Forrás: artechitty
A másik festő - aki valójában sokkal inkább lenyűgözött - Thomas Pynchon könyvében bukkant fel, A 49-es tétel kiáltásában. Ott egy olyan képről esett szó, ami világot szövő hölgyeket ábrázol. Nem bírtam a kíváncsiságommal, és csukafejest ugrottam Remedios Varo google-n fellelhető képeibe. A többségük nekem túl sok, de van néhány kép, ami utat talált szőrös szívemhez. Sőt, plusz érdekességként elmondanám, hogy a hölgynek is komoly szerepe volt abban, hogy újra blogolni kezdtem, ugyanis az ő műveit nézegetve támadt egy kis hiányérzetem, hogy nincs hova kitenni, megőrizni (a Pinterestet egyre kevésbé szeretem). Mikor útnak indult a Harapós nyúl, biztos voltam benne, hogy fogok róla írni. És majd fogok is. De lássuk az említett képet:

Forrás: Wikiart
Néha az is előfordul, hogy egy-egy festményről, amit utamba vet a sors, egy korábban olvasott könyv jut eszembe. Kettő olyan van, ami mai napig eszembe jut néha, de sajnos csak az egyiket találtam most meg, ez Marie-Denise Villers alkotása:

Forrás: Wikiart
Akit pedig eszembe juttat, az nem más mint Marianne Dashwood, Jane Austen Értelem és érzelem c. regényének hősnője, amint Willoughby arcképét készíti.

Mozgóképek balladája

A végére hagytam, mert - ha nem vesszük az adaptációkat - ez a legsoványkább rész az egészben. Alig tudok olyan könyvet felidézni, amiben filmeket emlegettek volna. Persze nyilván volt bőven ilyen is, rémlik hogy ezt-azt ezért pakoltam anno várólistára, de az egyebekhez képest elenyésző. Ami hirtelenjében eszembe jutott, az A sündisznó eleganciája Muriel Barbery-től és Vavyan Fable. A közös pont, hogy mindketten japán filmeket említettek. Namost előbbinél már nem emlékszem, hogy konkrétan melyik rendezőtől, utóbbinál meg arra nem, hogy melyik könyvben - de ott az Onibaba volt az, amit később meg is néztem (nem ájultam halomra tőle, de ebben nem kis része lehet annak, hogy nem rajongok a horrorért). És ennyi.

Még lehetne folytatni a sort, megpróbálhatnám felidézni azokat az épületeket, miegyebeket amikről korábban olvastam, de azt hiszem kifogytam a szuflából :)
Remélem az ide tévedők nem unták szénné magukat, mire idáig jutottak. Én mindenesetre most megyek, és kipihenem a vasárnapi ebédet, pápuszi!

2 megjegyzés:

  1. Hehe, nem indítottam el a zeneszámokat, jót röhögtem, hogy közben is megszólítottál azért. XD A dallamtapadás fránya egy dolog tud lenni, tényleg kellemetlen, hogy néha napokig is tart, és nem bírod kiverni a fejedből. Nyugi én nem tippelek, fogalmam sincs egyáltalán milyen együttesről volt szó.
    Húú a képek viszont nagyon tetszenek, a málnaszörp-színű nagyon misztikus, tó felszínének nézem/látom, a távolban fák sziluttje, és valami emelkedik ki a vízből, vagy talán rian a jég? Érdekes, és nyugtalanító kép. A szövő nénik is (vagy hát na érted) nagyon jók, tetszik a filozófiája a képnek. Ó és ez milyen jó, hogy találtál olyan festményt is, amiről a könyv ugrott be. :) Nagyon Jane Austenes a nő tényleg! :)
    Köszi a csatlakozást, tök jó lett ez a poszt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt nem lehetett kihagyni :))
      Soha máskor nem idegesített ennyire a zene fejből való kiverhetetlensége, mint akkor. Ritka idegesítő dal, de szerencsére továbbra se jut eszembe belőle még csak egy foszlányocska sem. Maradjon is így :D
      Fura, nekem éppenhogy megnyugtató az a kép :)
      A másik kép (amit nem találtam meg most), az meg tisztára Kisasszonyok-feeling. Egyszer úgyis előtúrom, ha máshol nem valami cd-n szerintem le van mentve.
      Részemről a cseresznye, és köszi :))

      Törlés