2017. április 29., szombat

Jane Austen: Meggyőző érvek

Forrás: Moly
Ahogy mondani szokás: ha már lúd, legyen kövér! Írok hát még egy bejegyzést, egy másik nem-először-olvasott könyvről. Ami azt illeti, úgy tippelem legalább négyszer olvastam már. Egyik kedvenc könyvem, magától Jane Austen-tól pedig az abszolút kedvenc, egy orrhosszal beelőzve a Büszkeség és balítéletet.

Ez az a könyv, amiben megvan minden, ami lelkem malacrózsaszín felének jóllakatásához kell: egy csendes, kedves, gyakorlatilag fél pillanat alatt megszerethető hősnő és egy - néha kissé morcos, de alapvetően - kedves, magabiztos hős, aki ugyan korántsem hibátlan, de hibái megbocsáthatók.

A hősnő Anne Elliot, egy főnemesi család sarja - amely családban azonban anyja halála óta sajnos nem teng túl a józan ész, így a rang mellé ingatag anyagi helyzet társul, amit a baroneti lak bérbe adásával, és a família Bath-ba költöztetésével kívánnak orvosolni. A rangkóros, hiú apa és hasonló bájos tulajdonságokkal bíró legidősebb lánya, Elizabeth rögtön át is teszik székhelyüket a fürdővárosba, míg Anne kénytelen egy kis kitérőt tenni: hipochonder testvérét, Mary-t ápolja egy szomszédos faluban. A sors szeszélye folytán Ellioték bérlője pedig nem más lesz, mint Anne korábban elhagyott jegyesének nővére és annak férje - és természetesen a korábbi szerelmes, Wentworth kapitány se várat sokáig magára...

Konkrétan nem tudom megunni a könyvet, nem azért, mert ez a világ legegyedibb története - nem az. Viszont akárhányszor olvasom, mindig felfedezek benne valami újat - a szereplők jelleme mind egy szálig tökéletesen ki van dolgozva. Anne lelkének minden apró rezdülése ott van a lapokon, de a Kapitány karakterében is egyre újabb árnyalatokat fedezek fel, ahogy Mr. Elliot-ban és a többiekben is. Ez az, ami minden alkalommal lebilincsel, Anne és Wentworth kölcsönös bizonytalansága, megbántottsága és megbánása, az apa és a nővér félelmetes kivagyisága és önzése, a tyúkeszű Mary és a szórakozott Charles össze nem illése és szétválaszthatatlansága és így tovább... No és persze az sem ront a helyzeten, hogy a nyolc külön töltött évet is átvészelő szerelem újraéledése áll a történet középpontjában - hát kell ennél romantikusabb?

Hibát csak egyet tudok megemlíteni: van egy megjegyzés a könyvben, ami bántóan kirí a történetből - egy személyről, aki nyilvánvaló okokból meg sem jelenik a regényben, lényegében kijelenti, hogy jól tette hogy meghalt és nem okoz tovább gondot a családjának. Biztos vagyok benne, hogy Austen ezt is ironikusnak szánta, mert soha máshol nem tapasztaltam nála ilyen nyerseséget, de valahol félresiklott a dolog - ferde mosoly helyett pofon lett a vége. Minden alkalommal kilök egy percre a történetből, és nem győzök csodálkozni rajta.

Ezt leszámítva viszont - nekem legalábbis - tökéletes, igazi old school romantika, társadalomkritikával, humorral fűszerezve, pont ahogy szeretem.

Eredeti cím: Persuasion
Kiadás: Európa, 1980
Fordító: Róna Ilona

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése