Kerstin Gier: Időtlen szerelem trilógia

Mielőtt belekezdenék ennek a konkrét trilógiának az értékelésébe, hadd tegyek fel egy költői kérdést az érzéketlen univerzumnak: vajon miért kell a tizenhat éves regényszereplőknek megmenteniük az egész emberiséget? Miért nem képesek beérni a szomszéd néni kutyájával, egy iskolai osztállyal vagy legalább csak egyetlen várossal? Miért van arra szükség, hogy egy egész faj sorsát az ő - tetszik vagy sem, de - éretlen kezeikbe helyezzük? Értem én, vagy legalábbis érteni vélem, hogy ez azért lehet jó, mert ilyen korban az ember már azt várja, hogy felnőttként kezeljék, gyakran ennek megfelelő döntéseket is várnak tőlük, és hát mi lehetne felnőttesebb, mint felelősséget vállalni egy ilyen horderejű dologban? Jó, jó... csak hát... így harmincegy évvel a hátam mögött ez már annyira... elképzelhetetlen. Mármint, most őszintén: hány embert ismertek, aki valóban, főállásban a világ megmentésén fáradozik, és tényleg rajta múlik, hogy e szent célt elérjük-e valaha is? És hány olyat, aki kihúzta egy rokonát vagy barátját a kakiból / adakozott a rászorulóknak / befogadott egy állatot a menhelyről, vagy egyéb hétköznapi jóságot követett el? Szép harc, dicső harc a világbékéért folytatott, szívesen is olvasok róla, szórakoztat is, csak ne érezném néha azt, hogy a csapból is ez folyik...

No de térjünk át inkább erre:

Forrás: Könyvmolyképző

E bájos borítók mögé bújtatott regényhármas egy időutazós bonyodalmakkal fűszerezett tinirománcot tár elénk. Hősnőnk, Gwendolyn egy nap kénytelen-kelletlen ráébred, hogy képes ugrálni az időben, s mikor ez enyhén terhelt tagokkal büszkélkedő családja tudomására jut, mindjárt el is hurcolják egy titkos társaság főhadiszállására, hogy aztán rábízzanak egy nem éppen veszélytelen küldetést. Magáról a küldetésről sokat nem mondanak neki, a túláradó bizalom jeleivel sem igen árasztják el, de azért a föltétlen lojalitást nyilván elvárják. Ja, és egy leírhatatlanul jóképű, goromba pasi nyakába varrják.

Na most az első két rész történéseit már bajosan tudnám felidézni, lévén még valamikor a nagy nyári melegek idején olvastam, de annyi azért még rémlik, hogy pont ugyanaz bosszantott bennük, mint a befejező részben. Először is: azt hajlandó vagyok elfogadni, hogy X első pillantásra belehabarodik Y-ba. Miért ne? De attól már agyérgörcsöt kapok (megjegyzem: felnőtteknek írt könyveknél is), ha azt akarják beadni nekem, hogy pár nap alatt odáig fajul a szerelem, hogy már élni se tudnának a másik nélkül. Könyörgöm, szinte semmit nem tudnak meg egymásról, idejük, alkalmuk sincs a normális ismerkedésre. Lehet hogy valaki szerint ez az úgynevezett romantika, de sajnos nem én vagyok az a valaki. Másodszor: Gwenny drágám, talán nem is hiszed, de már elsőre is felfogtam, hogy a te Gideonod milyen átkozottul dögös. Nem szükséges ennyiszer elismételni, milyen nagyon szép, mert igen fárasztasz vele. Harmadszor: nekem az időben ide-oda ugrálással formálódó-változó történet is sántít. Nem voltam elég éber olvasás közben, hogy kibogozzam, és hétszentség hogy nem fogom csak azért újraolvasni ezt a sorozatot, hogy valami kezdetleges ábrát firkáljak róla, de végig az volt az érzésem, hogy ez így valahogy nem stimmel, nem logikus... Negyedszer: oké, oké, az alap, hogy a végül világmegmentőként fellépő csajszinak átlagosnak kell tűnnie, olyan szomszédlány-típusnak, de... nem lehetett volna egy ici-picit eszesebb? Vagy csak én éreztem kissé butácskának? Végül is az könnyen lehet...

Ezeket leszámítva a maga műfajában abszolút a jobbak között van. Fölnőtteknek is jó szórakozás lehet, feltéve hogy a megfelelő pillanatban kapják le a polcról. Nekem ezt a megfelelő pillanatot a záró kötetnél nem sikerült elcsípnem :(

Eredeti cím: Edelstein-Trilogie (Rubinrot; Saphirblau; Smaragdgrün)

Kiadás: Könyvmolyképző

Fordító: Szakál Gertrúd